Azért az viszonylag ritka, hogy valaki egymaga képes örökre megfordítani a történelem menetét, majd szinte ugyanazzal a lendülettel el is tűnik a színpadról. Nem az olyanokra gondolok, mint Gavrilo Princip, aki kirobbantotta az I. világháborút, hanem olyanokra, akik a nagypolitika aktív irányítói, mint amilyen Mihail Gorbacsov volt. Aki a peresztrojka és a glasznoszty segítségével megreformálta a Szovjetuniót, ám ezzel olyan folyamatok sorát idézte elő, amiket már képtelen volt kontrollálni. A Szovjetunió szétesett, hosszú időre megszűnt nagyhatalom lenni, a volt tagállamok zöme nyugaton a demokráciát, keleten az önkényuralmat választotta, akárcsak Oroszország Putyin alatt. Mindezek fényében hogyan ítéljük meg magát Gorbacsovot: Jó vagy rossz, tehetséges vagy hibákat hibára halmozó politikusként?

Meglepő módon Vitali Mansky dokumentumfilm rendező ezt a kérdést magának Gorbacsovnak szegezi, de vajon érdemben válaszol-e neki az egykori főtitkár? Aki nem mellesleg már 89 éves, csak járókerettel tud közlekedni, el van hízva, komoly egészségügyi problémái vannak, és tök egyedül él egy hatalmas villában, amit az egykori köztársaságok hálás vezetői bocsájtottak a rendelkezésére, de nem az övé. Gorbacsov titkát, már ha van neki, már Werner Herzog is megpróbálta megfejteni Meeting Gorbachev című, 2018-as dokumentumfilmjében, nem sok sikerrel, Mansky, a posztkommunista orosz rendszer elszánt kritikusa  (Putyin szemtanúi, Csővezeték, A vörös cárok) más úton halad. A lett-cseh koprodukcióban készült Gorbacsov.mennyországban (2020) nem használ egyetlen archív felvételt sem, nem kérdez meg politológusokat, történészeket vagy más szakértőket, esetleg egykori ellenfeleket, munkatársakat, ő csak Gorbacsovval beszélget.

Mivel a nyitóképen a számítógépe előtt alvó Mihail Szergejevicset látjuk, azért számíthatunk rá, hogy olyan nagyon élénk okfejtésekre nem számíthatunk, de Mansky szívós filmes, és igyekszik mindent kipréselni a tapasztalt vén rókából. Mert ugye a pályafutását kombájnvezetőként kezdő Gorbacsov aligha mászhatta volna meg az egykori kommunista párt összes ranglétráját, ha nincs benne ravaszság és túlélőösztön, és igazi választ itt is ritkán kapunk, így mással kell a nézőnek dolgoznia. Azzal, hogy mire NEM válaszol rendesen, mikor keveredik önellentmondásba, mikor lesz türelmetlen vagy indulatos egy kérdésre, esetleg mikor jelenik meg egy hamiskás mosoly az arcán. Ami megkövetel némi munkát a nézőtől, de Gorbacsov jó fejnek tűnik, jó társaság. Vicces, hogy például közvetlen utódját, Borisz Jelcint készségesen szidja és kritizálja, Putyinnal kapcsolatban viszont végtelenül óvatos – bár Oroszország jelenlegi teljhatalmú ura végig jelen van – talán véletlen, talán nem, de a bekapcsolt tévében mindig Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin kissé ijesztő feje látható, mintha szemmel tartaná mind Gorbacsovot, mind a filmeseket.

Az egyébként tényleg figyelemreméltó, hogy Mansky, aki már egy ideje ismeri a volt főtitkárt, hogyan tudja megtalálni a közös nyelvet vele – nyilván egy kis hízelgéssel is, de ha kell, vitába száll vele -, például azzal, hogy spontán módon Puskint szavalnak, kissé meghökkentően. Ahogy az is meghökkentő, hogy Mihail Szergejevics előszeretettel énekel ukrán népdalokat – édesanyja ukrán volt –, igaz, Dalok Raiszának címmel annak idején albumot is kiadott. És a 20 éve halott felesége nagyon is jelen van: minden falat az ő képei díszítenek, még a sírjához is elkísérjük Gorbacsovot, akit láthatóan egyformán visel meg a magány és az öregkor, és néha egy egészen egyszerű embernek tűnik, amíg a rendező újra rá nem kérdez, hogy akkor kinek is köszönhetjük a Szovjetunió összeomlását, hogy hősünk újra kitérhessen a válaszadás elől. Mansky egyébként megkapta a legrangosabb dokumentumfilmes fesztivál, az IDFA legjobb rendezőnek járó díját.

Értékelés: 7/10

7. Budapest International Documentary Festival
2021. március 1 – 7.
www.bidf.hu