Gran Turismo – A versenyautó nem játék!

A legendás videójátékból nem adaptáció készült, hanem látványos életrajzi film.


A videójáték-adaptációkkal általában csak egyetlen apró probléma szokott lenni: pont a lényeget, a játékélményt nem tudják átültetni a mozi nyelvére. Jake Gyllenhaal ugrálhat ugyanolyan ügyesen a falakon, mint Perzsia hercege, Angelina Jolie-n feszülhet ugyanúgy az ujjatlan póló, mint Lara Crofton, és Sub-Zero a moziban is ki tudja belezni az ellenfelét, nemcsak a játékban, de amíg gamerként mi irányítunk, filmnézőként passzivitásra vagyunk kényszerítve.

A dilemma minden idők egyik legnépszerűbb autószimulátorával, a Gran Turismóval kapcsolatban is felmerülhetne, de a Neill Blomkamp rendező vezette stáb inkább átvágta a gordiuszi csomót. Bár a Gran Turismo (a most mozikba került film, nem a játék), úgy van megmarketingelve, mintha adaptáció lenne, valójában egy klasszikus, megtörtént eseményeken alapuló életrajzi filmet látunk. Blomkampék persze bónuszként megpróbálják a játék hangulatát is visszaadni, de mivel a Jamaucsi Kazunori által kifejlesztett sorozat lényege éppen a tökéletes realizmusra való törekvés (vagyis a játékbeli autók pont úgy néznek ki és működnek, mint a valóságban), a gyakorlatban „csak” annyit kellett tenniük, hogy minél hitelesebb versenyjeleneteket prezentáljanak.

A Gran Turismo ettől még pont annyira Playstation-produkció, amennyire a Barbie-film is Mattel-termék, és közben besorolható a mostanában jól menő "termékfilmes" vonulatba, vagyis azon  produkciók közé, amelyek egy ismert márka létrejöttét éneklik meg (lásd: Air – Harc a legendáért, Tetris, BlackBerry, Flamin' Hot: Egy pikáns sikertörténet).

 Az első negyedóra elmehetne akár a játékszimuláció imázsreklámjának is, hiszen azt látjuk, ahogy a walesi Cardiffban élő Jann éppen megkapja az új kontrollerjét, és a külvilággal mit sem törődve elmerül a játék világában. Később aztán kiderül, hogy a szülei kevésbé lelkesek, az egykor félprofi szinten futballozó apja nem érti, miért tölti a fia minden idejét a szimulátorban, ahelyett, hogy továbbtanulna. Jannak azonban van egy álma, versenyezni akar, nemcsak virtuálisan, de a valóságban is. A Nissan egyik vezetője eközben meggyőzi a Sony illetékeseit arról, hogy indítsanak egy közös programot, amelyben a legjobb játékosok lehetőséget kapnak arra, hogy valódi autóversenyzőkké képezzék át magukat. Jannak természetesen sikerül győznie a válogatón, bejut a GT Akadémiára, és a többi kiválasztottal együtt megkezdi a felkészülést. A cél, hogy rajthoz állhasson egy igazi versenyen is.

A történet úgy hangzik, mintha Hollywoodban íródott volna, de a szerző a valóság. Jann Mardenborough létező személy, és tényleg Cardiffból verekedte be magát az autósport világába, úgy, hogy korábban csak a család kocsiját vezette a sarki Tescóig – a forgatókönyv mindössze abban csal, hogy nem övé az elsőség, a GT Akadémia harmadik évadát nyerte meg, nem az elsőt. A sztori ettől még az ismerős hollywoodi kottát követi, hiszen itt is a legkisebb fiú indul el az ismeretlenbe, hogy beteljesítse álmait, miközben a saját apja sem bízik benne, és egy idő után ő maga is kezdi elveszíteni a hitét. Szerencsére kap egy apapótlékot, a David Harbour által (kiválóan) alakított szigorú, de igazságos trénert, aki természetesen maga is ígéretes autóversenyzőnek indult, csak aztán közbejött egy baleset, vagyis

egyet fizet, kettőt kap alapon megváltástörténet is jár a klasszikus sikersztori mellé.  

Forrás: InterCom

 

A sablonokra való támaszkodás bűnét két körülmény enyhíti. Egyrészt az, hogy még mindig működnek ezek a formulák, ha jól használják őket. A főszereplő vágyaival, dilemmáival és félelmeivel könnyű azonosulni, ahogy az apjával és a trénerével való kapcsolatának alakulása is hiteles – egyedül a szerelmi szál tűnik erőltetettnek és kidolgozatlannak. Másfelől Blomkamp arányérzéke kiváló (korábbi filmjeiről ezt nem mindig lehetett elmondani), megpengeti ugyan a melodráma húrjait, de

gondoskodik róla, hogy a motorok mámorító búgását semmi ne tudja elnyomni,

vagyis hogy a precízen kivitelezett autóversenyek jelentsék a fő attrakciót. Átélhetjük a száguldás élményét kívülről, belülről, felülről és alulról is, a kamera ott van mindenhol, de nincsenek öncélú vizuális megoldások, tökélesen követhetőek és átélhetőek az események. Hiába sejtjük, hová futnak ki a futamok, attól még izzasztóan izgalmas a látvány. (És ha a pályák ismerősnek tűnnek, az nem a véletlen műve, a GT Akadémia Silverstone-i helyszínét és a 24 órás Le Mans-i versenypályát is részben vagy egészben a Hungaroring alakította.)

Forrás: InterCom

 

Az egyik forgatókönyvíró, Zach Baylin a filmet a Rockyhoz és a Top Gunhoz hasonlította, ami nyilván költői túlzás, de érthető az analógia. Ha Archie Madekwe annyira nem is karizmatikus, mint Sylvester Stallone, Jann karakterében tényleg van egy kicsi Rockyból – mindketten mélyről jönnek, egyikük sem számít világklasszis tehetségnek, de az akaraterejük, a kitartásuk és az őket segítő barátok, családtagok révén eljutnak a csúcsra – vagy legalábbis annak a közelébe. Jann ráadásul nem(csak) egy régi hollywoodi típuskarakter felmelegítése, de a legfiatalabb generáció hőse is, azoké, akik mindenféle formális képzés nélkül, az internet segítségével képezik magukat profivá a választott hivatásukban.

Ami pedig a Top Gun-párhuzamot illeti, Tony Scott és Tom Cruise filmje annyira szexinek láttatta a vadászrepülést, hogy a bemutató után sorban álltak a haditengerészet toborzófülkéinél az adrenalintól felpörgött férfiak, és ha a Gran Turismo hatására nem is akar mindenki rajthoz állni a Nürburgringen,

a játék eladásai még tovább fognak nőni, vagyis az egyik küldetését már biztosan betöltötte a film.