Ostoba a sztori, bénák a karakterek, kutyaütők a színészek, ronda a CGI. Ráadásul még hosszú és unalmas is.
Kiknek ajánljuk? Senkinek. Na jó, azoknak a megveszekedett Power Rangers-rajongóknak talán igen, akik már gyerekkorukban is színes melegítőben meg bukósisakban tigrisbukfenceztek a játszótéren.
Mocskosul igazságtalan időket élünk. Gagyibbnál gagyibb blockbusterek ömlenek ránk Hollywoodból, remake készül remake hátán. És miközben a Lionsgate stúdió 100 millió dollárt tapsol el arra a Power Rangersre, ami már a '90-es években is mérhetetlenül gagyi volt, a napokban jelentették be, hogy egy szintén jól bejáratott régi brand, Conan nem kaphat saját filmet az öreg Schwarzeneggerrel a főszerepben, mert a Universal stúdió szerint ez már lejárt lemez.
Nem baj, itt vannak helyette a színes robotzsaruk, egy annyira vérszegény produkcióval, hogy producer legyen a talpán, aki bármilyen stúdióvezetőnek be fogja tudni adagolni, hogy ez itt nem más, mint egy új, kasszarobbantó mozitrilógia nyitódarabja. A Power Rangers ugyanis minden fronton teljes kudarc:
ostoba a sztori, bénák a karakterek, kutyaütő az összes színész, a CGI pedig még a '90-es évek B-filmjeiben is látványosabb volt, mint itt!
A filmváltozat lényegében egy az egyben a régi tévésorozatot idézi: öt tini szuperképességeket kap egy idegen világokból jött kereszteslovagtól, hogy jól lenyomhassák Rettenetes Ritát, az intergalaktikus boszorkányt. Annyi a különbség, hogy a Power Rangers-páncélok ezúttal neonfényes-csillámporos Vasember-vértek, a főgonosz pedig már nem egy minden jelenetben gonoszul felkacagó ázsiai banya, hanem a felismerhetetlenségig eltorzított arcú Elizabeth Banks, akire ráadták valamelyik Marvel-mozifilm leselejtezett jelmezét.
A színésznő bizonyára megkérte az árát, hogy egy ilyen marhasághoz asszisztáljon, akárcsak a Totál szívás sztárja, Bryan Cranston(!!!), aki egy legókockákból kirakott, hatalmas digitális fejként ugráltatta a Power Ranger-brigádot. Két ilyen nagy nevű színész mellett valószínűleg tényleg nem maradt sok pénze a produkciónak arra, hogy híres tinisztárokat igazoljon le, így Zac Efron vagy Selena Gomez helyett eleve csak a bóvlikategória aljáról meríthettek, ami sajnos nagyon meglátszik a filmen.
A mexikói-amerikai énekesnőn, Becky G.-n és a Terra Nova tévésorozatban szereplő Naomi Scotton kívül a többiek (Dacre Montgomery, Ludi Lin és RJ Cyler) alig szerepeltek valamiben korábban, így a rutintalanság miatt nem is működik közöttük semmiféle kémia és csapatszellem. Érthetetlen, hogy kismillió már létező tévéepizód és öt felbérelt forgatókönyvíró is kevés volt ahhoz, hogy ezek a karakterek bármiféle emlékezetes tettet, netán vicces beszólást kipréseljenek magukból. Egyedül a kék Rangert alakító RJ Cylernek volt néhány ilyen mozzanata, de nem nagyon lépett ki a „mókás fekete mellékszereplő vagyok és folyamatosan hülyeségeket beszélek”- kliséből.
A kötelező hollywoodi filmes panelek felmondásában is csúnyán megbukik ez a remake. Nincs konfliktus és látványos kibékülés a tagok között, de a szerelmi szál is kimaradt a piros és a rózsaszín Ranger között (pedig a lány még be is mászik a fiú szobájába!!!). Azt már meg sem említem, hogy a sárga harcos meglebegtetett leszbikus szála is el lett mismásolva. Aztán ott van a hollywoodi filmek legtipikusabb helyszíne, az unalmas amerikai kisváros, ahol mindenféle fura, természetfeletti események kezdődnek. Ezúttal viszont a kisváros azután is unalmas marad, hogy a kölykök találnak egy űrhajót, aztán különleges képességeik lesznek néhány színes kavicstól.
Persze vannak olyan filmek, ahol a béna karakterek és a gagyi sztori mellé azért rendesen odateszik magukat a készítők a CGI látványban (lásd: Transformers-filmek, vagy legutóbb a Ghost in the Shell), itt sajnos semmi ilyen nincs. A Rita nevű, intergalaktikus boszorkány világpusztító terve mindössze annyi, hogy beolvaszt egy rakás lopott aranyat, az így nyert folyékony masszából életre keltve Goldart (érted, gold!), a böszme sárga gólemet, aki mint valami gagyi markológép, kiássa a földből az életet jelentő ősi kristályt, mindenkit elpusztítva ezzel a Földön.
Goldar olyan, mintha a sütőben megolvasztottam volna az egyik G.I. Joe műanyagfigurámat,
majd a nagy filmvégi leszámolást vele báboztam volna el, amint összecsap egy kínai piacon vett, rózsaszín robot T. rex-szel egy vasútmodellező terepasztalon.
Gyerekkoromban egyébként bírtam a Power Rangerst: én voltam „Kék Réndzsör”, amikor 13 évesen megtámadtuk „a gonosz fészkét”, vagyis a nagy rivális általános iskola udvarán felépített, irigylésre méltóan robusztus rönkvárat! A film feléig tényleg őszintén drukkoltam azért, hogy pörögjön fel végre ez a megúszós sztori, és szögezzen a székbe a robotdínók meg a kőlények csatája. De ez a rettenetesen hosszú és unalmas fércmű egyszerűen menthetetlen.
