Volt annak idején egy rengeteg munkával készült, Oscar-díjas dokumentumfilm, a Pingvinek vándorlása (2005), ami sosem lett volna akkora siker, ha nem kapja fel annak idején Amerikában néhány jobboldali véleményvezér, akik a konzervatív családi értékek megtestesülését látták a császárpingvinekben. Ahogy arra számos zoológus rámutatott, ez nem volt igaz, de ideológiai kérdés lett a dologból, a jobboldalon illett megnézni a filmet, ami aztán tényleg rengeteg pénzt hozott – és most pontosan ugyanez történik egy (részben) megtörtént események alapján készült, valóban érzékeny témát boncolgató filmmel, A szabadság hangjával.

Hősünk, Tim Ballard (Jim Caviezel) a Belbiztonsági Szolgálatnál vadászik pedofilokra. Munkája, amely során kisgyerekekről készült, bizonyítékként használt pornográf tartalmakat kell végignéznie, rendkívül megviseli, akárcsak az a tény, hogy csupán a pedofil elkövetők után nyomozhat, a karmaik közé került gyerekek megmentése már nem feladata. A jelek szerint ezzel nem is foglalkozik senki, hiszen

az elrabolt gyerekeket több országon át hurcolják,

így kérdéses, ki illetékes jogilag. A történet elején Hondurasból visznek el trükkel két gyereket, akiket aztán Columbiában tartanak fogva, de az egyiket Mexikóban adják el. Ezért dönt úgy Ballard, hogy a kisfiú megmentése után annak nővérét is kiszabadítja, de ezt már csak saját szakállára teheti, még szerencse, hogy vannak segítői, egy helyi rendőr, egy jófej milliárdos és egy pasas (Bill Camp), aki annak idején a kartellek pénzét mosta tisztára, de kissé valószínűtlen módon jó útra tért. Ők együtt készülnek lebuktatni egy gyerekrabszolgákból élő hálózatot, amihez rafinált tervet dolgoznak ki.

Bár drámai elemekkel átszőtt szikár rendőrsztoriként indul, Alejandro Monteverde munkája egy ponton túl a szélhámosfilmek dramaturgiáját követi, hiszen

hőseink legfőbb eszköze az átverés és a megtévesztés,

hogy aztán a végére átmenjenek kommandósba. Nem mellesleg ez az utolsó rész nemcsak egy az egyben fikció – Ballard sosem járt a gerillák uralta kolumbiai dzsungelben -, hanem az Arnold Schwarzenegger-féle Az igazság nevében (2002) koppintása is. Monteverde legfőbb fegyvere persze nem a néhol gyenge lábakon álló történet, hanem a főszereplő Jim Caviezel és az ő két (tényleg) szép szeme, és a nyilván rendkívül érzékeny téma, hisz ki ne venné a szívére, ha azt látja, legalábbis érzékeltetve, mi történhet egy kislánnyal mocskos beteg állatok keze között. A mögöttem ülő idősebb hölgy ettől olyan szinten kiakadt, hogy hangosan emlegette a jóistent, és nem akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet, pedig megtörténhet.

Hiába egyenleten és néha valószínűtlen a történet, az vitathatatlan, hogy készítőit a jó szándék vezérelte, ami leginkább Jim Caviezel játékán látszik. A gyakorló katolikus Caviezel, akire először Az őrület határán (1998) Witt közlegényeként figyelhettünk fel, Mel Gibson Krisztus-filmjében A Passióban magát a megváltót játszotta, és azóta közismerten csakis olyan szerepet vállal el, ami összeegyeztethető a hitével, amivel semmi baj.

Ő itt is jó és meggyőző, a színészvezetéssel viszont vannak gondok.

A készítőknek is el kellett volna hinniük, hogy a téma minden dramatizálás nélkül is fontos, amit a közönség akkor is elhisz, ha a főszereplő nem sírja el magát három percenként a vállát nyomó magasztos feladat nagysága miatt. Merthogy Caviezel kék szeme folyton könnyes, és ilyenkor joggal érezhetjük azt, hogy érzelmileg manipulálni akarnak minket, ahogy azt is, hogy ezek az "érzelmi csúcspontok" a történet rovására mennek.

Mindezt persze lehet elemezni, csak nem számít. A szabadság hangja ugyanis elképesztő sikertörténet, még úgy is, hogy a mindössze 15 millió dollárból készült film már öt éve elkészült, csakhogy a fiókba került, amikor a Disney felvásárolta a 20th Century Foxot. Végül az alkotók visszavásárolták a jogokat, találtak a terjesztésre egy kis stúdiót és egy rakás kisebb befektetőt – és a film már most 250.6 millió dollár bevételnél tart, mert a keblére ölelte és a zászlójára tűzte a jobboldal. Bár a filmben ilyesmi nem hangzik el,

a történet élénken rezonált az összeesküvés-elméletekre szakosodott QAnon hívőknél,

akik szerint a másik oldal politikai elitje egy gyerekvéren élő sátánista pedofil kör – ami őrültségnek hangzik, de Amerikában sokan váltig hisznek benne. Amerika furcsa hely, de a filmnek nálunk is bőven meglesz a közönsége - a film adatlapján már szerepelnek olyan halálkomoly kommentek, hogy „A Disney mögött maga az ördög áll” -, akik a legkisebb kritikát is ideológia támadásnak veszik majd.

Katolikus pedofilvadász csuklóztatja a nagy filmgyártókat a mozipénztáraknál

Kódolt üzenet konteóhívőknek, trumpista propaganda vagy csak közepes akciófilm a Jézus szerepében megismert Jim Caviezel filmje?

Tovább

És egy vicces tény a végére: a kolumbiai gerillavezért az a Gerardo Taracena alakítja, aki az Apocalyptóban (2006) a zseniálisan visszataszító maja fejvadász Közép Szem volt – és a Mel Gibson „vonal” itt is él, a színész ugyanis szerepel a film producerei között. Igaz, a filmnek rendkívüli módon 42(!!!) producere volt, jó eséllyel mindenki, aki egy kisebb összeggel hozzájárult a forgalmazáshoz megkapta ezt a titulust, Gibson is valószínűleg ekkor szállt be.

Értékelés: 7/10