Ismered a Blumhouse nevű stúdiót, kedves olvasó? Ha nem, röviden összefoglalom, mit is csinálnak.  A céget még 2000-ben alapította Jason Blum filmproducer, de csak 2007-ben jött rá a siker receptjére. Ekkor mutatta be az alig 15.000 dollárból készült független horrorfilmet, a Parajelenségeket, ami aztán világszerte a moziforgalmazásban összesen 193 millió dollárt hozott össze, minden idők egyik legjobb befektetéseként. A Blumhouse innentől a következő receptet követte: kis költségvetésből, viszonylag ismeretlen színészekkel készített elsősorban, de nem kizárólag horrorfilmeket úgy, hogy az adott darab rendezője mindig teljes alkotói szabadságot kapott. Sorra születtek az olyan, magukat aztán franchise-zá kinövő munkák, mint az Insidious-filmek, A bűn éjszakája, a Sinister vagy a Boldog halálnapot!, amiket – nagyrészt a Universal Picturesszel kötött tízéves megállapodásnak köszönhetően – széles körben forgalmaztak.

Ez az üzleti modell kevés klasszikust termelt ki, de remekül működik, mindig hoz pénzt, és ami nekünk fontos, a végeredmény szórakoztató, nézhető film. A Blumhouse legújabb terméke, a Gyilkos randi ugyanazon recept alapján készült, mint a stúdió többi filmje, és ez egyszerre az előnye és hátránya is, de erről majd később. Hősnőnk kisfiút egyedül nevelő özvegy, Violet (Meghann Fahy) évek óta először indul randira. Fiát húgára (Violett Beane) hagyja, és megérkezik egy belvárosi luxusétterembe, ami egy toronyház legtetején található. Hamarosan beér randipartnere, Henry (Brandon Sklenar) is, akit három hónap chatelés után most lát először élőben: jóképű, előzékeny, vicces, az este akár csodás is lehetne, de rémálom lesz. Megérkeznek ugyanis az első fenyegető dropüzenetek – az eredeti angol cím is csak Drop.

Egy titokzatos idegen az üzenetekben megfenyegeti Violetet, ha nem végez vacsorapartnerével, akkor megöli a fiát. Nem viccel, egy álarcos bűntársa már ott is van a bekamerázott lakásban, az étteremben pedig a nő minden mozdulatát figyeli, minden próbálkozását megakadályozza – és azonnal meg is torolja azt. A randi minden szempontból borzasztóan alakul, onnan kezdve. hogy Violet tíz másodpercenként a telefonját nézi az idegen üzenetei miatt, amiket nem mutathat meg, így Henry gyorsan lelépne, de valahogy ott kell tartani. Violetnek folyamatosan rögtönöznie kell, hol azért, hogy az idegen követeléseit teljesítse, hol azért, hogy megmentse a férfit, hol meg azért, hogy valahogy előnyösebb helyzetbe kerüljön – és azért is, hogy megtudja, ki áll az egész mögött, és mit akar a potenciális áldozattól.

A Blumhouse-filmek védjegye: a meglepő fordulatokat kellő időben és megfelelő ritmusba adagolja. Itt is ez történik. Hősnőnknek, valamint egy ponton túl a partnerének – és ellenfelüknek is – sorra kell hol kezdeményeznie, hol a csavarokra reagálnia, hogy játékban maradjanak, és persze azért is, hogy mi, nézők ne unatkozunk. Én nem is unatkoztam a Gyilkos randin, végig lekötött a sztori, Christopher Landon rendező (Boldog halálnapot!, Freaky, Szellem van a házunkban) jól kavarta azt a néhány lapot, ami elég ahhoz, hogy az izgalom és a feszültség kitartson,

bár lehetett volna kicsit merészebb, kicsit kegyetlenebb is.

Csak színészekről van szó, nem igaz? Meghann Fahyt (Fehér lótusz) elsőre nehéz megkedvelni, van benne valami merevség, ami nyilván passzol a karakterhez is, de ami egyben kicsit el is távolítja a nézőtől, ám ahogy haladunk előre, egyre jobban szurkolunk neki. Brandon Sklenar egyszerűen csak jóképű, viszonylag szimpatikus, és nagyjából ugyanazt csinálja, mint a számára kitörést jelentő 1923 című westernsorozat Spencer Duttonjaként, csak itt egy kicsit megértőbb figurát alakít.

A történet jellegénél fogva ez kettejük műsora nagyrészt egyetlen helyszínen, rajtuk kívül csak szinte lényegtelen mellékszereplők vannak, a szimpatikusnak tűnő pultoslány, a nyomulós bárzongorista, egy random vendég, aki szintén első randin van, és persze az idegesítő pincér, aki hőseink asztaláért felel. Ez bőven elég, mert minden folyton mozgásban van,

nincs is sok időnk gondolkodni azon, mi nem stimmel ezzel az egésszel.

Ez is a lényeg, elég, ha a legfontosabb alkotóelemek működnek, a többin nem kell agyalni. Ez a formula előnye és egyben hátránya, mert amint van egy rövid leállás, azért csak elkezd az ember agya pörögni például azon: Henry egyszerű fotósként hogyan engedhet meg magának egy olyan éttermet, ahol egy fogás feltehetőleg többe kerül, mint a fizetése? Miként tudta a történet gonosza jóval korábban előkészíteni a terepet úgy, hogy senki sem vette észre, és még hosszan sorolhatnánk? Annyi véletlennek látszó nem véletlen van benne, amit a való életben szinte lehetetlen lenne előrelátni és összehozni. Arról még nem is volt szó, miért csak a fiáért aggódik a hősnő, a húgáért miért nem?

Persze csak egy filmről van szó, ezek bosszantó apróságok, a lényeg nem ez, hanem az, hogy a pénzünkért pontosan azt kapjuk, amit ígértek nekünk: egy veszélyben lévő szőke csajt, egy jóképű borostás pasast és egy rakás gonosz csavart, amitől ők ketten sokáig rosszul érzik magukat – hogy a végén jól érezzék magukat. Ilyen egyszerű képlet ez, és én speciel nem is vártam mást.

Értékelés: 7/10