Jafar Panahit 20 évre tiltotta el a filmrendezéstől az iráni kormány. Ez nyolc éve volt, és a rendező azóta már a negyedik egész estés filmjét készítette el. A jelek szerint nem ijedt meg.
Mit csinál egy filmrendező, ha eltiltják a filmrendezéstől? Vagy keres valami új szakmát, vagy csak azért is filmet csinál. Már 8 éve, hogy az iráni rendezőt, a Titanic Filmfesztivál vendégeként Budapesten is járt Jafar Panahit kormánya 20 évre eltiltotta a filmkészítéstől, illetve útlevelét elkobozva az utazástól is. Az olyan munkáival, mint a Pályán kívül, A kör vagy A fehér léggömb a nyugati filmfesztiválokon korábban is rendkívül népszerű Panahi azonban nem emigrált, nem ment el pincérnek vagy taxisofőrnek, hanem továbbra is filmeket rendez. Nem játékfilmeket, hanem olyan – jobb szó híján – filmetűdöket, amiket gyakorlatilag pár fillérből, barátokkal csinál meg, amiben mindenki önmagát alakítja, mégis szerepet játszanak, amiben alig történik valami, mégis a „modern” Irán, és azon belül is az értelmiség helyzetére reflektálnak.
Ilyen volt a titokban készült Ez nem egy film, a nálunk nem vetített Parde / Closed Curtain és a Taxi Teherán, amiben Panahi mégiscsak elment taxisofőrnek, ami persze csak ürügy volt arra, hogy bejárhassa az iráni fővárost és emberekkel találkozhasson. És most a rendező vidékre megy, mert hívják. Egész pontosan nem ő, hanem a híres színésznő, Behnaz Jafari kap felkavaró videóüzenetet. Egy vidéki lány küldte, aki segítségért kiált: elnyomó családja nem engedi, hogy a teheráni színiakadémián folytassa tanulmányait. A lány (Marziyeh Rezaei) az üzenetben Behnazt okolja sorsáért, amiért nem válaszolt korábbi leveleire, majd látszólag öngyilkosságot követ el. A színésznő otthagyja a forgatást, amelyen dolgozik, és Panahi kíséretében autóba száll. Elmennek a lány falujába Irán északnyugati részére, az azeri határhoz, ahol a legtöbben már törökül beszélnek.
Itt, a hegyek között megismerkednek a falu lakóival, és a mindennapokat meghatározó hagyományokkal, hiedelmekkel és betokosodott szokásokkal, amelyek a mai napig is meghatározzák a nők szerepét a családban. Három nő azonban nem törekszik szociológiai, netán néprajzi pontosságra, és pláne nem ítéli el az itt élőket, akik számára ezek a szokások szentek, megtörhetetlenek. Ennél sokkal szubjektívebb, játékosabb filmről van szó. Panahi, aki egyúttal mestere, Abbas Kiarostami előtt is tiszteleg, a helyszínnel és a történettel annak a Szelek szárnyán (1999) című munkáját idézve meg, három egy, már visszavonult, egy ma is aktív és egy reménybeli színésznő sorsán keresztül mereng el azon, milyen egyszerre nőnek és művésznek lenni egy olyan társadalomban, ahol mindkettőhöz rengeteg gátlás, stigma és tiltás kapcsolódik – utóbbit Panahi is tökéletesen érzi a saját bőrén, a többihez pedig elég tudás és empátia van benne.
