Ki ne képzelte volna már el, hogy milyen lenne, ha a menetrendszerűen érkező űrlények / szörnyek / cunamik New York vagy Tokió helyett Budapestet tarolnák le, vagy az ausztrál sivatag helyett az Alföld válna benzinért harcoló motoros rablóbandák küzdőterévé? Bele tudjuk persze élni magunkat abba is, amikor Bruce Willis menti meg a bolygót a végpusztulástól, de mégiscsak izgalmasabb, ha házhoz jön a posztapokalipszis. Az egyre izmosabb kortárs magyar sci-fi irodalomban van erre precedens, ahogy a képregények világában is (lásd például Szűcs Gyula és Budai Dénes Café Postnuclearját), játékfilmben vagy sorozatban viszont eddig még nem álmodták meg a világégés utáni jövőt. A mellőzés okai egyértelműek, a posztapokaliptikus sci-fi az egyik legdrágább műfaj, de ha össze is jön egy versenyképes büdzsé, a jól bejáratott sablonokat nehéz meghaladni.

Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta író-rendező párosának sikerült mégis a mutatvány, hét év megfeszített munkájával

elkészítettek egy olyan sci-fit, amely nem kicsi, nem sárga, de nemzetközi színvonalú és magyar.

A nagyot álmodásra a választott technika adott lehetőséget: a Műanyag égbolt rotoszkóp animációval készült, azaz a színészek által felvett jeleneteket kézzel rajzolták át és illesztették bele a 3D-s hátterekbe. Vagyis a főszerepeket játszó Szamosi Zsófia és Keresztes Tamás, illetve Hegedűs D. Géza, Schell Judit, Znamenák István, Nagy Zsolt és Patkós Márton gesztusai és mimikái visszaköszönnek az általuk alakított karakterekben, ami a hagyományos animációnál erősebb színészi jelenlétet és egyfajta realizmust kölcsönöz a filmnek.

A Berlini Filmfesztiválon debütált Műanyag égbolt jövőképe is legalább annyira különleges, mint a látványvilága. Az alkotók 2123 Magyarországát képzelték el, ekkora már beteljesült a klímakatasztrófától rettegők legrosszabb rémálma, a Duna kiszáradt, az összes növény és állat kipusztult, Budapestet pedig egy mesterséges búra védi az időjárás viszontagságaitól. Pontosabban csak Pestet, Buda ugyanis ugyanolyan kietlen senkiföldje, mint az ország többi része, a lakosok pedig abban sem lehetnek biztosak, hogy maradtak-e még más városok. Ami biztos, hogy Miskolc már rég elesett, a Balaton egykori helyén pedig egy titokzatos tenyésztelep működik.

A Műanyag égbolt nóvumát nem ez a vízió adja, ezek az elemek benne vannak a „Posztapokaliptikus történetek kezdőknek” című (nem létező) kézikönyv első fejezetében is. Az már egy fokkal izgalmasabb ötlet, hogy itt az emberek biztosítják a tápanyagot: aki betöltötte az 50. évét, annak egy speciális magot ültetnek el a szívében, a testéből így egy ehető fa sarjad ki a balatoni telephelyen. Egy hollywoodi forgatókönyvíró mindezt csavaros thrillerként dolgozná fel, főszerepben a hőssel, aki megpróbálná kinyomozni, mi is történik a telepre elszállított emberekkel, hogy aztán a fináléban fény derüljön az összeesküvésre a Zöld szója után szabadon.

Bánóczki és Szabó filmje ennél izgalmasabb, ők egy olyan világot képzeltek el, ahol nincs háttérből machináló főgonosz, nincsenek Mad Maxet idéző anarchista bandák – vagy csak nem találkozunk velünk –, és nem kell az embereket kényszeríteni, mert önként vállalják, hogy feláldozzák magukat az emberiség túlélésének érdekében. Már ez a perspektíva is elég nyomasztó, de a Szamosi Zsófi által alakított Nóra úgy dönt, hiába lenne még 18 éve hátra, már most vállalja a beültetést, úgy, hogy a párjának, Stefannak erről nem is szól. A férfi képtelen belenyugodni az elvesztésébe, ezért elindul, hogy kimentse őt a humán „faiskolából.”

Az alkotók menet közben úgy mutatják be a disztopikus világot, ahogy a műfaj nagy könyvében meg van írva, felvillan a jövő Pestjének néhány ikonikus helyszíne, látjuk, hogyan közlekednek, esznek, léteznek a korabeli emberek, később, a telepen pedig az is kiderül, pontosan miként működik a tudósok által kitalált rendszer. Egy percig sem érezzük azonban azt, hogy egy Christopher Nolan-filmben lennénk, ahol hosszú perceken és jelenetek át magyarázzák az adott világ működési elveit a főhősöknek – a Műanyag égbolt a részleteket a néző képzeletére bízza, illetve elég intelligensnek tartja őket ahhoz, hogy képesek legyenek összekötni a szálakat.

Az alapsztoriban benne rejlik egy Hollywood-kompatibilis akció-sci-fi lehetősége is, adott a bátor főhős, aki tűzön-vízen, pontosabban sivatagon és tomboló viharon átmegy, hogy visszakapja a szerelmét, és akadnak is feszült pillanatok, például egy autósüldözés, vagy a The Last of Us világánál is nyomasztóbb Miskolc felfedezése, de az alkotópáros nem a műfaji izgalmakat akarja maximalizálni. A Műanyag égboltban a drámai aspektus legalább olyan erős, mint a tudományos-fantasztikum, elvégre a „hős” egy olyan embert akar megmenteni, aki önként választaná a halált, így

nemcsak az a kérdés, hogy van-e visszaút a régi életükhöz, hanem, hogy érdemes-e egyáltalán próbálkozni.

Bánóczki és Szabó a fináléban egészen merészen viszi el a végletekig az ember és természet szimbiózisára épülő alapötletet, és ha esetleg jobban is kedvelnénk a mainstream sci-fit a Solaris- vagy a Dűne-féle szerzői vonulatnál, akkor is csak csodálni lehet azt a következetességet, amellyel az alkotópáros kiteljesíti a vízióját. A Műanyag égbolt úgy tud aktuális és egyetemes lenni, és az egész bolygó sorsát érintő kérdéseket feltenni, hogy közben az emberi, személyes fókuszát sem veszíti el, és ez olyan bravúr, amire kevesen képesek.