Ha úgy ülünk be Radu Jude új filmjére, hogy semmit sem tudunk róla, akkor az első pár perc alapján akár még arra is gyanakodhatunk, hogy rossz terembe tévedtünk. Egy olyanba, ahol történetesen házi pornókat vetítenek. A Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban cím ugyanis kivételesen nem clickbait, a román rendező azonnal, mindenféle figyelmeztetés nélkül a tárgyra tér, és megmutatja azt a korhatáros, amatőr videót, ami beindítja az eseményeket.

A felvétel mindössze három perc, mégis sokkal hosszabbnak érződik, mert ami odahaza, a négy fal közt izgató látványosság is lehetne, az egy telt házas nézőtéren inkább csak kínos feszengést vált ki, elvégre nem ahhoz vagyunk szokva, hogy közösségi formában fogyasszuk a pornót. Ekkor még jogosan merül fel a kérdés, hogy mi indokolja ezt a felütést, túl a sokkolás marketingértékén, és hozzá adnak-e bármit is a filmélményhez ezek a képsorok.

A választ a film utolsó harmadában kapjuk meg, előtte viszont megismerhetjük, pontosabban követhetjük egy fél napon át a pornóvideó egyik szereplőjét, a gimnáziumi történelemtanárként dolgozó Emit. A nő Bukarest utcáit járja, beugrik vásárolni a piacra, kiváltja a gyógyszereit, ügyeket intéz, majd felmegy a felettese lakására, ahol kiderül, hogy a férjével forgatott szexvideó felkerült a netre, és már a diákokhoz is eljutott. A felháborodott szülők kezdeményezésére értekezletet hívnak össze a gimnáziumban, ahol Emit nyilvánosan vonják majd kérdőre.

Ez a nagyjából félórás epizód még látszólag illeszkedik a román új hullám hagyományaiba, vagyis dokumentarista hangulatú képsorokat és hosszú beállításokban láthatunk realista párbeszédekkel. Radu Jude kamerája azonban úgy követi az utcákat járó nőt, hogy közben el-elkalandozik az épületek homlokzataira, a harsány plakátokra vagy a toronydarukra. Nincs túlmagyarázva, hogy mit hivatottak sugallni ezek a sajátos életképek, csak egy biztos: Judét nem a bukaresti imázsközpont bízta meg, mert a látottak alapján aligha támad kedve bárkinek is ellátogatnia a román fővárosba. A Zűrös kettyintés Bukarestje egy nyomasztóan kaotikus, zajos panelpokol hatását kelti, amely zsúfolásig van tömve környezetszennyező autókkal, ízléstelen reklámokkal és ingerült emberekkel. A kollektív stressz szinte tapintható, amit a járványhelyzet nyilván csak fokoz. Az emberek, a főszereplőt is beleértve, maszkban közlekednek, de a vírus egyszer sem kerül szóba, annyira magától értetődő már, hogy ez az új realitás.

Mintha egy olyan apokalipszis utáni világot mutatna be nekünk a rendező, ami történetesen a mi jelenünk.

A folytatás is legalább ennyire unortodox és váratlan. Jude közel 25 percen át különböző fogalmakat és jelenségeket definiál rövid, mozgóképes lexikoncikkek formájában. A pár másodperces etűdök közt akadnak netről nyúlt, mémszerű vicceskedések (a „közösségi távolságtartást” például egy olyan felvétel illusztrálja, amelyen részegen táncoló idős férfiak botokkal tartják magukat távol egymástól), elhangzanak falvédőre illő bölcsességek („a gyerekek a szüleik politikai foglyai”), de a drámaitól a szürreálison át a groteszkig mindenféle montázzsal találkozhatunk.

Jude itt megint csak nagyon ügyesen és szórakoztatóan kelti a zavart. Értelmezhetők úgy is ezek a képsorok, mint a rendező véresen komolyan gondolt társadalmi és politikai kinyilatkoztatásai, de nézhetjük pusztán formai kísérletként is Buñuel, Godard és az internetes videóesztétika után szabadon. Mintha ezzel a mozgóképes haiku-stílussal próbálná kommentelni Jude a „megváltozott tartalomfogyasztási szokásokat”, mondván, hogy

ha már csak Insta-sztorikat és TikTok-videókat vagytok hajlandók nézni, akkor tessék, zabáljátok ezeket itt, a moziban is."

A Zűrös kettyintés… utolsó 45 perce megint egy önálló fejezet, amely végig a gimnázium udvarán játszódik. A járványszabályok miatt itt, a szabad ég alatt ülnek össze, egymástól biztonságos távolban a szülők és a tanárok. És itt válik teljesen világossá, hogy miért kellett a film elején megmutatni Emi házi pornóját. Még mielőtt a tanárnő megvédhetné magát, az egyik szülő javaslatára levetítik újra a felvételt, azzal a felkiáltással, hogy „hátha van olyan, aki még nem látta.” A néző pontosan tisztában van vele, hogy mi következik, és így még jobban át tudja érezni a nő szégyenét és megalázottságát, ráadásul a folytatásban a jelenlévők részletesen ki is tárgyalják a látottakat.

Egy idő után már nem is szülői értekezletre, hanem kabaréba illő, groteszk lakógyűlésre emlékeztet az összejövetel, és minél tovább tart, annál jobban hergelik fel egymást a résztvevők. A kelet-európai néző számára (is) nagyon ismerős, korlátolt, de annál hangosabb figurákról nagyon gyorsan lekopik a civilizációs máz, előkerülnek a szokásos szólamok, előítéletek, vádaskodások, összeesküvés-elméletek – egy ponton még Bill Gates és Soros nevét is bedobják. Vannak persze olyanok is, akik árnyaltabban látják a helyzetet, de a „vita” hevében már az ő hangjuk se több puszta zajnál.        

Már Jude első filmjéből, A legboldogabb lány a világonból, illetve a Mindenki a mennybe megyből is kiderült, hogy a rendező jó érzékkel képes felmutatni az emberi kicsinyességet és a gyarlóságot, itt viszont turbófokozatba kapcsol, és a verbális lincselés apropóján kíméletlen őszinteséggel összegzi, amit társadalom állapotáról gondol.

Mi, nézők pedig, ahelyett, hogy csendesen zokognánk a moziszékbe süllyedve, visítva röhögünk, mert tényleg fergetegesen vicces a film fináléja, és mert mást úgyse tudunk tenni.

A filmet a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.