A harmadik Tron-film olyan szórakoztató, hogy még Jared Leto jelenléte sem tudja elrontani.
A forradalmi jelzőt könnyelműen szokás dobálgatni a film világában, de az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása valóban úttörő produkciónak számított, köszönhetően a számítógéppel előállított vizuális effektusainak, és az alapötletének, mi szerint a humanoid főhősnek egy programba áttranszformálva kell az életéért küzdenie. A négyzethálós látványvilág (a Rács) mai szemmel már megmosolyogtatóan béna, de maga a koncepció az idő múlásával csak egyre izgalmasabb lett. Ott ugyan még nem tartunk, hogy a csúcstechnika képes legyen bitekké és bájtokká alakítva bennünket a kedvenc játékunkba varázsolni bennünket, de az elszabaduló AI és az egymással vetekedő, mindenható techvállalatok ötlete ma még inkább átélhető. Érezték ezt már a Walt Disney illetékesei, illetve a későbbi Top Gun: Maverick rendezője, Joseph Kosinski is, amikor 15 éve előálltak a folytatással, de a Tron: Örökség csak technikai értelemben jelentett előrelépést az eredetihez képest, a blockbustermezőnyből nem tudott kiemelkedni. A sztori sem rugaszkodott el különösebben Steven Lisberger Tronjától, a folytatásban is a kibervilág szippantja magába a főszereplőt, aki nem más, mint a 82-es film főhősének (Jeff Bridges) a fia.
A Tron: Ares ehhez képest
úgy bővíti trilógiává a franchise-t, hogy – paradox módon – a lényeget megtartva írja újra a szabályokat.
1982-ben, sőt még 2010-ben is gondolhattuk azt, hogy a különböző virtuális világok az úgy nevezett „valóságtól” elkülönülő teret jelentenek, vagyis át kell lépni oda valamilyen formában. Ha el akarunk veszni például egy játékban, akkor be kell mennünk egy játékterembe, vagy be kell kapcsolnunk otthon a számítógépet vagy a játékkonzolt. Ma viszont már ott a zsebünkben a világháló, a fontosabb eszközeink mind rákapcsolódtak a netre, a VR-szemüvegekkel bárhol, bármikor elmerülhetünk a kiterjesztett valóságban, az AI-asszisztensek pedig humanoid testet ugyan még nem kaptak – a kísérleti modelleket leszámítva –, de hangban már velünk vannak. A virtuális univerzum tehát egyre inkább beköltözik a fizikai világba, és erre a trendre reflektálnak tökéletes ütemérzékkel a Tron: Ares írói, köztük az eredetit is jegyző Steven Lisberger.
A történet szerint immár technikailag lehetségessé vált az MI által működtetett programoknak testet ölteniük a fizikai valóságban is – hogy pontosan milyen módon, azt homályban hagyják az alkotók, be kell annyival érnünk, hogy nagy teljesítményű „lézernyomtatók” végzik a teleportációt. A Dillinger Systems vezérigazgatója, és egyben a Trón főgonoszának unokája, Julian Dillinger (Evan Peters) a hadászati célokra akarja kiajánlani az általa kreált szuperkatonát. Ares (Jared Leto) valóban legyőzhetetlennek tűnik, egy fontos információt viszont elfelejt közölni a befektetőkkel Dilinger: a kinyomtatott digitális lények, illetve eszközök egyelőre csak 29 percig tudnak létezni a mi világunkban, utána atomjaikra hullanak. A rivális ENCOM vezérigazgatója, Eve Kim (Greta Lee) viszont képes lehet megtalálni azt a cheat code-ot, amivel Ares és a többi digitális lény élettartama kitolható a végtelenségig.
A sztorinak ez a része távolról sem forradalmi, a kód nem több, mint az akciófilmek klasszikus MacGuffinja (itt egy bűvös pen drive), vagyis ürügy a látványos kergetőzésekhez. Ugyanígy az öntudatra ébredő MI is ismerős trópus, a korlátozott élettartamát nehezményező szintetikus lény pedig még a Szárnyas fejvadász replikánsait is eszünkbe juttathatja.
Az igazi attrakció a Tron: Ares esetében az, ahogyan sikerül az eredeti játék emlékezetes momentumait, úgy mint a fénymotorozást és a korongharcot áttranszformálni a valóságba.
A Rács szó szerint megelevenedik, Ares és digitális kolleginája, Athena (Jodie Turner-Smith) most a teljesen animált programbelső helyett a generikus nagyvárost alakító Vancouver utcáin száguldoznak az iszonyúan vagány motorjaikkal, a maguk után húzott fénycsíkok pedig nemcsak látványelemek, hanem rögtönzött akadálypályaként szolgálnak a többi autósnak. A legmeglepőbb mindebben az, hogy egyáltalán nem érződik komolytalannak vagy műanyagnak ez a látványvilág, ami részben annak is köszönhető, hogy az akciójelenetek alatt végig a Nine Inch Nails indusztriális elektronikus zúzása diktálja az ütemet. Trent Reznor és Atticus Ross zenéje képes lenne még egy numizmatikai konferencia tévés tudósítását is körömrágósan feszültté tenni, egy amúgy is dinamikusan vágott, akciódús filmet pedig új szintre emel – ahogy ez a Tron: Ares esetében is történik.
Látványmoziként annyira működőképes Joachim Ronning rendezése, hogy még hiányosságai felett is szemet lehet hunyni, és azokból van is bőven. Nem elég, hogy a történet fordulatai mérsékelten eredetiek, a főbb karakterek is alig pár vonásra vannak leredukálva, kezdve az istenkomplexusos techbrótól Jeff Bridges bölcsességeket pufogtató guruján át a talpra esett Eve-ig, aki egyszerre zseniális tudós és akcióhős. A legrosszabbul a főgonosz anyját alakító Gillian Anderson járt, akinek mindössze annyi a feladata, hogy időről időre megjelenjen a háttérben, és elkezdje korholni a kisfiát. Ami pedig Ares karakterét illeti, szerencsére ezúttal is érvényesül az az alapszabály, mi szerint,
ha egy Jared Leto-film nézhető, akkor az nem azért van, mert Leto szerepel benne, hanem annak ellenére.
A színészi ambíciókkal sújtott zenész hosszú hajjal, körszakállal és mély világfájdalmat sugárzó tekintetével különös választás egy rettenthetetlen – és a film elején még elvileg érzelemmentes – szuperkatona szerepére, de ez a disszonancia mégis passzol a karakterhez, illetve ahhoz az úthoz, amit be kell járnia.
Új fejezetet azért valószínűleg nem fog nyitni a franchise történetében a Tron: Ares, de a kettős küldetését teljesíti. Egyrészt kiszolgálja a Tron-rajongók és a nosztalgiázni vágyók igényeit az ikonikus látványelemek megidézésével és upgrade-elésével, másrészt
az AI-parára való kreatív reflektálással talán még aktuálisabb is, mint az eredeti volt a maga idejében.
