Az utólag halhatatlannak bizonyuló klasszikusok miatt ugyan filmtörténeti szempontból 1991 kiváló év volt, remek filmekkel – de a hollywoodi stúdiók producerei ezt akkor máshogy látták. Egy tíz évig tartó, a recessziót megelőlegező növekedés után ugyanis az amerikai jegybevételek utoljára 1978-ban látott mélypontra estek vissza. A világ filmpiacairól még nem származott akkora bevétele az amerikai filmgyártásnak, mint manapság, így arra sem tudtak építeni. Hollywood tehát bajban volt, és sok stúdiófőnök a szakadék szélén táncolt. A történelmi visszaesés okát a címben már elspoilereztük: bizony, minderről (ha nem is közvetlenül, de) a sztárok tehettek.

A dicső közelmúlt

1990 dicsőséges éve volt a hollywoodi filmkészítésnek – de ha megnézzük, a tendenciák már akkor elkezdtek kirajzolódni. Az év legnagyobb sikerei a Reszkessetek, betörők!, a Tini nindzsa teknőcök, a Ghost, a Farkasokkal táncoló és a Micsoda nő! voltak, amelyek egytől egyig sztármentes alkotások (az első két címnél nem kell magyarázni, a Ghost főszerepét nagy nehezen elnyerő Patrick Swayze egyáltalán nem volt még húzónév, a Farkasokkal táncoló és a Micsoda nő! esetében pedig épp az adott filmek csináltak sztárt Kevin Costnerből, illetve Julia Robertsből).

Azok a filmek viszont, amiktől a stúdiók fejesei a nagy pénzekre számítottak, ha nem is buktak meg, jócskán várakozáson alul teljesítettek. Az egy-egy sztárra felhúzott Még drágább az életed, Ártatlanságra ítélve, Palimadár, Megint 48 óra és Mint a villám mérsékelt sikere sejteni engedte, hogy a sztárrendszer kezd megváltozni, és már nem érdemes nagy nevekbe fektetni, és mindent erre az egy lapra feltenni.

Azok a fránya/drága sztárok!

A stúdiók viszont nem vették észre a figyelmeztető jeleket, és nem változtattak a hozzáállásukon. Ezt súlyosbította, hogy a filmek gyártási költségei is emelkedtek, így az 1991-es katasztrófa tényleg elkerülhetetlen volt. Akkoriban még annyira egy-egy adott sztár vonzerejére épült minden, hogy Arnold Schwarzenegger a Terminátor abban az évben bemutatott második részéért a korban példátlannak számító 15 millió dollárt tehetett zsebre.

A Terminátor 2. – Az ítélet napja ugyan kasszasiker lett (világszerte 517 millió dollárt hozott, ami akkortájt kiemelkedőnek számított), ugyanez volt a helyzet azokkal a produkciókkal is, amelyek hatalmasat buktak. Julia Roberts és A szerelem erejével: bukta. Al Pacino és Michelle Pfeiffer a Krumplirózsában: senki által nem várt box office katasztrófa. Warren Beatty és a Bugsy, Bruce Willis és Az utolsó cserkész, Harrison Ford és a Csak egy lövés: mind alulteljesítő filmek, amelyeknél a jó nevű sztárok azért felvették a nekik járó vaskos pénzköteget.

Bruce Willis például Az utolsó cserkészért 14 millió dolláros gázsit kapott – azért Az utolsó cserkészért, aminek az amerikai jegybevétele még a 60 milliót sem érte el. A film világszerte 114,5 milliót hozott, de 43 milliós költségvetésből készült, így ha osztunk-szorzunk, kijön, hogy

a sztáré lett a profit nagyjából ötöde.

De a kegyelemdöfést Willis már 1991 májusában bevitte Hollywoodnak, amikor Hudson Hawk – Egy mestertolvaj aranyat ér című akciókomédiája alig több mint 17 millió dollárt keresett az amerikai mozipénztárakban – ha kicsit visszapörgetünk, látjuk, hogy ez csak egy kicsivel több annál, mint amennyit akkoriban egy jó nevű sztár zsebre tehetett. Arról nem beszélve, hogy a csúfosat bukott filmnek nem kevesebb, mint 65 millió volt a büdzséje…

Ebben a helyzetben a stúdiók a Robin Williams nevével fémjelzett, egyéb sztárokkal (Dustin Hoffman, Julia Roberts) is jócskán megpakolt, az év végére időzített Hooktól várták a megváltást – ami nem jött.

Ezzel szemben a gyakorlatilag sztármentes és jóval olcsóbb (30 millós büdzséjű) Addams Family – A galád család sokkal jobb mérleggel zárt, még úgy is, hogy százmillióval kevesebb volt a világszerte elért jegybevételi eredménye (az Egyesült Államokban produkált számai pedig pár millióval maradtak csak el a Hookétól). A recept tehát megvolt, már csak alkalmazni kellett.

Spielberg levonja a következtetéseket

Az elkeserítő 1991-es eredmények kézhez vételekor már természetesen túl késő volt átprogramozni mindent, hiszen az 1992-es filmek ekkor már javában gyártás alatt álltak. 1993-ra azonban a szórakoztatóipar kulcsfiguráinak volt idejük átgondolni, mit kéne másként csinálni – nem túl meglepő módon a Hook rendezője, Steven Spielberg nemcsak a problémának, a megoldásnak is részese lett.

A direktor úgy döntött, visszavesz a sztárokból, és inkább a sztorira fókuszál: így született meg 1993 legnagyobb és az alkotó pályájának egyik legnagyobb sikere, a Jurassic Park, amit még abban az évben követett a Schindler listája – Spielberg eddigi talán legelismertebb alkotása. S habár más stúdióknál nem fordítottak hátat az egy húzónévre felépített filmeknek, mintegy varázsütésre (vagy mert Spielberg ötletéből legalább részben merítve elkezdtek a sztárok mellett jobban odafigyelni a sztori kidolgozottságára is) zsinórban több nagy nevet felvonultató produkció is bombasiker lett.

1993-ban nagyot szólt a Robin Williamsszel a címszerepben készült Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van, a Harrison Ford-féle A szökevény, a Tom Cruise nevével fémjelzett A cég és A szerelem hullámhosszán című romkom, amiben két sztár is felvonult Tom Hanks és Meg Ryan személyében. Akkor minden megoldódott, és Hollywood fellélegezhetett? Nagy tévedés! Hiszen az Arnold Schwarzeneggerrel eladni kívánt Az utolsó akcióhős például hatalmasat hasalt a jegypénztáraknál.

Tanulságok? Nincsenek!

A lendület azonban nem tartott sokáig, és az Álomgyárban a jelek szerint nem tanultak a korábbi hibákból. Ha ugyanis Arnie épp ráért, ugyanúgy őt hívták egy-egy aktuális projektbe. Ennek oka pedig nemcsak az, hogy a fejesek úgy gondolták, egy sztár neve hatalmas vonzerőt jelent a közönség számára, hanem az is, hogy ha egy nagy névvel fémjelzett produkció megbukik, akkor ők moshatják a kezeiket, hiszen van kit hibáztatni – és lássuk be, ez egy nagyon kényelmes álláspont.

A metóduson tehát a Spielberg mester által hozott átmeneti fellendülés ellenére nem változtattak radikálisan: nem a kisebb/kevesebb sztár + jobb sztori elve húzta ki Hollywoodot a kilencvenes évek közepén a gödörből.

A megoldást a DVD megjelenése és széles körű elterjedése hozta:

ha ugyanis valamely produkció nem teljesített jól a mozikasszáknál, még mindig ki lehetett sajtolni belőle nem kevés bevételt a házimozis, illetve kölcsönzős terjesztéskor (A remény rabjai például mozis bemutatásakor még a gyártási költségeit sem hozta vissza, később azonban minden idők legjövedelmezőbb kölcsönözhető kiadványainak egyike lett).

És Hollywoodban a jelek szerint minden ciklikusan ismétlődik, mivel amikor a DVD kifutásakor a 2000-es évek végén a nagy stúdiók megint bajba kerültek, újból jött egy deus ex machina, ami megmentette őket (a nemzetközi mozis piac fellendülése – de ez már egy másik történet).

A bukás és a veszteség fogalma persze viszonylagos, így azok a producerek, akiknek az 1991-es számok miatt fájt a fejük, valószínűleg el sem tudták képzelni, mekkorát fog bukni Hollywood a 2020-as éven és a koronavíruson.

(via Den of Geek)