Lehet úgy is foglalkozni a motoros bandákkal, hogy nem beszélünk a motoros filmekről, csak nem érdemes. Nincs talán még egy olyan szubkultúra, amelynek a mítoszára ennyire visszahatottak volna a róla szóló mozgóképek. Alig alakultak meg az első törvényen kívüli motoros klubok az 1940-es években, már el is készült a jelenséggel foglalkozó műfajteremtő film, A vad (1953), amelyben a fiatal Marlon Brando alakította a lázadó motorosbanda-vezért. Benedek László rendezése kulturális ikonná tette a bőrdzsekis rosszfiú figuráját, és a következő két évtizedben egymást követték a trendet meglovagló filmek, köztük a morális pánikra építő, filléres exploitation produkciók, és az olyan, később klasszikussá váló, ellenkulturális közérzetfilmek, mint a Szelíd motorosok.

A 70-es években kiment a műfaj a divatból, hogy aztán a 2008 és 2014 között futó Kemény motorosok sikere bebizonyítsa, a benzingőz által meg nem csapott nagyközönség fantáziáját még mindig ugyanúgy izgatja a jelenség. Kurt Sutter sorozatát maffia- és családtörténetként is lehetett nézni, ami részben magyarázatul is szolgál arra, hogy miért tud kapcsolódni ezekhez a történetekhez az is, aki még életében nem ült motoron. A motoros bandákról szóló filmek a kezdetektől fogva bűnszervezetként mutatták be ezeket a klubokat, vagy legalábbis olyan morális fekete lyukként, amely előbb-utóbb beszippantja a legjobb szándékú tagokat is. Hogy valójában miért is olyan vonzó ez az életstílus, ezekből a produkciókból nem nagyon derült ki – a Szelíd motorosok-féle hippivonalat leszámítva.

Jeff Nichols rendező ellenben éppen erre kíváncsi. A Motorosokkal nem is egy konkrét történetet szeretne elmesélni, hanem egy motoros banda portréját akarja megrajzolni, minél empatikusabban. Az ihletet sem egy regény vagy egy újságcikk adta, hanem egy fotóalbum. Danny Lyon fiatal fotós éveken át követte a chicagói Outlaws MC-t, a képanyagot pedig 1967-ben The Bikeriders címen jelentette meg, kiegészítve a tagokkal készült interjúkkal. A kötetet egy izgalmas kettősség feszíti: amíg a fotók idealizálják a motoros szubkultúrát, a szövegek sokkal kijózanítóbb képet festenek, alkoholizmusról, szexizmusról, önpusztításról, diszfunkcionális viszonyokról tudósítanak.

A Motorosok is hasonlóan épül fel –

amennyire romantikus, annyira realista is a film nézőpontja.

Nichols bevallottan a Scorsese-féle Nagymenők kottáját követi, amikor egy kívülállón keresztül vezeti be a nézőt a fiktív – de az Outlaws MC-ről mintázott – Vandals MC világába. A kerettörténet szerint a korábban tisztes kispolgári életet élő Kathy (Jodie Comer) meséli el a fotós Danny Lyonnak, hogyan ismerkedett meg a Vandals MC vadóc szépfiújával, Bennyvel (Austin Butler), és miként szippantotta be őt magát is a klub, miután feleségül ment a férfihez. Lyon a Vandals MC összes többi kulcsfiguráját is megszólaltatja, kezdve az elnök Johnnyval (Tom Hardy), aki állítólag már tisztes családapaként és villanyszerelőként, a Marlon Brando-féle A vad hatására döntött úgy, hogy motoros bandát alapít. Vannak a tagok közt lázadók, a társadalomból, a saját családjukból kitaszítottak, van, aki a szabadságot, van, aki a kötöttséget keresi, de mindannyian valamiféle közösségre vágynak, és büszkén hordják a mellényükön a kívülállóságukat és az összetartozásukat szimbolizáló klubcímert.

Nichols nem állítja be őket példaképnek, mégis nosztalgikus fénytörésben mutatja be a klubnak ezt az aranykorát, később ugyanis végérvényesen megváltozik minden. A Vandals MC egyre népszerűbb lesz, a kis, helyi szervezet franchise-zá alakul át, és az újonnan belépő, Vietnámot megjárt fiatalok nemcsak gyorshajtással szegik meg a törvényt, de ha kell, gyilkolnak is. Johnny érzi, hogy már nem sokáig tudja megtartani a falkavezéri szerepkörét, a magukat alkohol helyett droggal kábító újoncok egyre kevésbé hallgatnak rá, Bennyt pedig hiába szemeli ki utódjának, a fiú nem akarja átvenni a stafétát.

A történetnek van tehát valamiféle íve, de a cselekmény szerkezete sokkal lazább és szabálytalanabb annál, amit egy klasszikus hollywoodi filmtől megszokhattunk. Az első félórában Kathy és Benny románcát követhetjük, így akár azt is gondolhatnánk, hogy végig velük maradunk, de később Tom Hardy karaktere, Johnny és az ő klubvezetői dilemmái kerülnek fókuszba. Benny, akinek talán a legkevesebb dialógja van a filmben, megmarad a háttérben, mint a vágy szimbolikus figurája. Johnny azért akarja maga mellett tudni, mert csodálja az ösztönös szabadságvágyát – Bennynek nem kell imitálnia Marlon Brando-figuráját, ő alapból olyan –, Kathy pedig domesztikálni akarja a férjét, vagyis el akarja érni, hogy őt válassza a klub helyett.

Hasonló konfliktusokat a Nagymenők is felvet, csak ott Scorsese a látványos erőszakjelenetekkel és az egyre fokozódó tempóval gondoskodik róla, hogy ne kalandozzon el a néző figyelme. A Motorosok ennél jóval meditatívabb produkció, cserébe pont olyan hitelesen ragadja meg a korszak szellemiségét, mint Paul Thomas Anderson szokta (lásd: Boogie Nights, The Master, Licorice Pizza), és a karakterei is hasonlóan erősek. A castingnak nincs gyenge pontja,

Austin Butlert az isten is arra teremtette, hogy egy két lábon, illetve két keréken járó szabadság- és szexszimbólumot testesítsen meg,

Hardy úgy hozza a szokásos übermacsó figuráját, hogy a bandavezér sebezhetőségét is megvillantja, a brit Jodie Comer pedig teljesen eltűnik a vaskos középnyugati akcentus mögött – de a klubtagok közül is ki lehetne bárkit emelni Boyd Holbrooktól és Emory Cohentől Norman Reeduson át Nichols kedvenc színészéig, a mindig hibátlan Michael Shannonig.

Lehet, sőt biztos, hogy az imponáló szereplőgárda ellenére nem a Motorosok az a szuperprodukció, ami megmenti az idei blockbusterszezont, és az sem valószínű, hogy megújítja vagy újraéleszti a motorosfilmek műfaját, de képes arra, amire egy jó fotóalbum, berántani a nézőt a világába, és lenyűgözni.