Még az idei Oscar-gála előtt írtunk azokról a túlértékelt filmekről, amelyek nem biztos, hogy Oscart érdemeltek volna, majd a Pofon elcsattanása után összefoglaltuk a díj történetének legnagyobb botrányait is. Harvey Weinstein munkásságának köszönhetően ezt a két témát most egyszerre tudjuk kitárgyalni, a hírhedt producer ugyanis egy meglehetősen mocskos Oscar-kampánnyal tudta győzelemhez segíteni a Szerelmes Shakespeare-t 1999-ben. A meglepetés erejét csak növelte, hogy a Miramax filmjének fő riválisa a Ryan közlegény megmentése volt, vagyis Weinsteinnek Spielberg orra elől sikerült elhoznia a legjobb filmnek járó díjat, plusz még 7 másik szobrot.

A történteket lehetne vizsgálni a #metoo szemszögéből is, a film sztárja, Gwyneth Paltrow, aki a legjobb színésznőnek járó díj átvételekor Weinsteinnek hálálkodott, egy 2017-es interjúban ugyanis elárulta, hogy annak idején őt is megkörnyékezte az azóta már a börtön vendégszeretetét élvező producer, de tanulságos azt is megvizsgálni, hogy miként építette fel a győztes kampányt.

Innen szép nyerni

A Szerelmes Shakespeare eleve hátrányból indult, a 25 millióból forgatott kosztümös komédiának úgy kellett volna a Ryan közlegény megmentésével versenyeznie, hogy a 70 milliós háborús dráma már júliusban mozikba került, míg a Miramax produkciója csak decemberben debütált.

Weinstein megoldása az volt, hogy akárcsak két évvel korábban, Az angol betegnél, most is meginvitálta a sajtót, hogy nézzenek bele a félkész anyagba. Összesen 45 percet vetített le a filmből a Raleigh Stúdióban, így az első lelkendező cikkek már novemberben megszülethettek.

Politikai kapcsolatok

A producer a december 3-i New York-i világpremiernek is megadta a módját, az esemény házigazdája nem más, mint Hillary Clinton volt. Az egykori first lady persze valószínűleg nem csak szívességből vállalta el a feladatot, Weinstein később bőkezűen támogatta a kampányát.

Szőnyegbombázás

Weinstein a mennyiségben és a sulykolásban, nem a minőségben és a kreativitásban hitt, már ami az újságokban elhelyezett reklámokat illeti. Duplaoldalas hirdetési felületeket vásárolt a Varietyben, a The Hollywood Reporterben, az L.A. Timesban és a New York Timesban. Emellett arra utasította a beosztottjait, hogy folyamatosan hívogassák az újságokat, hátha kapnak pluszban ingyen megjelenést, arra hivatkozva, hogy a Miramax amúgy rengeteget költ hirdetésekre, ez a „szívesség” tehát nekik jár.

A személyes varázs

Daniel Day-Lewis A bal lábammal Oscart nyer 1989-ben a Miramax színeiben, Weinstein azóta tudta, hogy az akadémiai tagok meggyőzésére a személyes találkozóknál nincs jobb alkalom. Fényűző Oscar-partyk, ahol együtt lehetett a színészekkel bulizni, persze korábban is léteztek, de Weinstein új szintre emelte a műfajt. És ehhez nem is kellett extra pénzt fizetnie a sztárjainak, meggyőzte őket arról, hogy a saját érdekük is, hogy éjjel-nappal (és ingyen) a filmnek kampányoljanak, akár úgy is, hogy félreteszik az aktuális munkáikat. Soha nem az ügynökökkel, hanem személyesen a színészekkel tárgyalt. Azzal érvelt nekik, hogy a világ legjobb dolga Oscart nyerni, aki megszerzi a szobrot, az bekerül az amerikai történelembe, és ebben csak ő tud segíteni.

Trükkök százai

1997-ben az Akadémia elfogadott egy olyan szabályzatot, amely megnehezítette az Oscar-szavazók lekenyerezését hasonló rendezvényekkel, de ez a producert nem tartotta vissza. Rendezett a Szerelmes Shakespeare brit rendezőjének, John Maddennek egy díszvacsorát New Yorkban, ahová meginvitálta az Akadémia helyi tagjait – majd a biztonság kedvéért küldtek meghívót néhány ismert közéleti személyiségnek (pl. Keith Hernandeznek, Walter Cronkite-nak és Blaine Trumpnak), hogy ne lehessen azt mondani, hogy kizárólag az Oscar-szavazóknak rendezték meg az eseményt.

Lehajolni az apróért

Ma már természetes, hogy előnyből indulnak azok a filmek az Oscarért, amelyeket a szavazók könnyebben meg tudnak nézni, akár otthonról is, de 1999-ben újdonságnak számítottak a screenerek és a VHS-megtekintők. Weinsteinék stábja boldog-boldogtalannak megmutatta a filmet, sőt külön vetítéseket is tartottak, például olyan idősotthonokban, ahol az Akadémia szavazói éltek, akkor is, ha ilyen esetekben csak pár ember volt a célközönség.

A tévéhirdetéseket illetően sem voltak finnyásak,

hirdetést vásároltak pl. Monica Lewinsky híres interjúja közben,

de a különféle brosúrákkal való kampányolást is új szintre emelték. A többi stúdió a szórólapszerű hirdetéseket a filmes lapokban helyezte el, Weinsteinék azonban „véletlenül” 100 ezer példánnyal többet nyomtattak, és ezeket a Los Angeles nyugati felében található kávézókban szórták szét.

„Elnézést, a Miramaxtól keresem”

A szórólapozáshoz hasonlóan a telefonos kampányt is a politikától vette át Weinstein és csapata. Hiába tiltotta be az 1997-es szabályzat is ezt a módszert, a Miramax emberei kitartóan hívogatták a szavazókat. Megkérdezték, hogy megkapták-e a VHS-kópiát, és tetszett-e a film, illetve, hogy számíthatnak-e az illető szavazatára. A visszaemlékezések szerint volt, akinek maga Weinstein mutatta meg, hogy hogyan kellett ezeket a hívásokat intézni.

Suttogó propaganda

A producer nem elégedett meg annyival, hogy a saját filmjét dicsérte, PR-ügynököket fogadott fel, akiknek az volt a feladatuk, hogy elérjék, szülessen minél több cikk és beszámoló arról, hogy a Ryan közlegény megmentésének igazából csak az első 20 perce zseniális, utána már csak egy átlagos háborús film.

Amikor Spielberg emberei erről tudomást szereztek, jelezték a rendezőnek, aki nem akarta felvenni a kesztyűt.

Mindegy, mit csináltok, de én nem akarok lemenni a sárba Weinsteinnel. Nem akarok negatív kampányt” -

mondta, és végül ez lett a Ryan közlegény megmentésének veszte. Weinstein fényes győzelmet aratott, a DreamWorks ügynöke pedig megfogadta, hogy legközelebb nem lesz ennyire finnyás – és a következő évben be is húzták az Oscart az Amerikai szépséggel.

És azóta is mindenki Harvey Weinstein szabályai szerint kampányol.

via: Vanity Fair / THR