A rettentően kigyúrt Bill Skarsgård főszereplésével készült Kinyírni a világot nem csak akciófilmként őrült, hanem az egész történet olyan, mintha nem csak szereplői, de mi is egy masszív tripen lennénk, ám ezzel semmi baj nincsen.
Gyakran jó, ha az alapötleten túl semmit sem tudunk egy filmről, és úgy ülünk be a moziba, néha pedig kifejezetten előnyünkre válik, ha mások már elmondták róla a véleményüket, felkészítettek, mire számíthatunk. Az elsőfilmes német rendező, Moritz Mohr őrülete esetében sokat segített, hogy már tudtam, ne számítsak koherens történetre vagy logikus magyarázatra, és nem azért, mert ezeket nem sikerült összehozni, hanem azért, mert eleve
nem ez volt a cél.
Hanem a tomboló őrület bemutatása, de nem afféle művészkedő, depressziós őrületről van szó, hanem kaotikus akciómániáról. Nem mondom, hogy ez mindenkinek be fog jönni, de én nagyon élveztem.
Adott egy város, vagy talán ország, valahol a trópusokon vagy sem, mindegy is, ahol a gonosz Hilda Van Der Koy (Famke Janssen) és rokonsága uralkodik, és a népet pedig az évenként megrendezett selejtezéssel szórakoztatják és tartják félelemben – bár a kettő talán ellentmond egymásnak. Ilyenkor a rendszer ellenségeit végzik ki nyilvánosan, és hősünk, a csak a Fiú névre hallgató srác (Bill Skarsgård) édesanyjával és kishúgával is ezt történik. A Fiút viszont megmenti egy titokzatos férfi (Yayan Ruhian), akit csak Sámánnak hív. Mivel a srác megnémult és megsüketült a kínzások során, konkrétan egy videójáték hangján narrálja a vele történteket, és mivel valószínűleg kissé meg is buggyant, folyamatosan húga szellemét látja és vele beszélget. A Sámán azonban igazi gyilkológépet csinál a fiúból a szokásos kiképző montázs keretében, ő pedig a Van Der Koy klán után ered, hogy leszámoljon velük. Csakhogy
akármilyen jó harcos, lélekben még mindig gyermek marad,
aki időnként nagyon furcsa dolgokat képzel, és nagyon furcsa dolgokat csinál. Olyan, mintha végig egy furcsa tripen lenne, és maga a film is egy nagy hallucináció. Vagy olyan, mintha hősei egy bizarr videójáték szereplői lennének.
Persze van történet, de a bosszúmesék lehető legegyszerűbb vonalát képviseli – még akkor is, ha a végén van egy tényleg nagy csavar -, és vannak szórakoztató mellékszereplők. Ilyenek a Van Der Koy prominens tagjait alakító Michelle Dockery (Downton Abbey, Úriemberek, Egy botrány anatómiája), és a mindig remek Sharlto Copley (District 9, Chappie, A szupercsapat), illetve a Fiú váratlan szövetségese, a kissé őrült Panchót alakító Andrew Koji (Harcos, A gyilkos járat). Ők tényleg színesítik a történetet,
ami őrült tempót diktál, hogy ne figyeljünk a logikátlanságokra.
Mert például milyen diktatúra az, amelyik csak évente egyszer végez ki embereket, honnan jöttek Van Der Koyék, miért egy cornflakes márka szponzorálja a gyilkolást, és egyáltalán, hol járunk?! Ezek azonban nem is annyira fontos kérdések, ha jobban belegondolunk, az egész egy nagy ökörség, itt csakis az akció számít. Ami egyszerre kőkemény, véres és időnként nagyon vicces, de úgy vicces, hogy nincs elidétlenkedve – okés, a tévéstúdiós bunyó, ahol még egy sárgarépa is előkerül fegyverként, el van bohóckodva, de a többi nagyon erős.
Egy dolog persze, hogy a srác Bill Skarsgård milyen szépen kipattintotta magát és megtanult harcművészkedni, de az ő dolga főleg az, hogy NE értse, mi zajlik körülötte, és úgy menjen előre, mint egy tank. Amúgy vicces belegondolni, hogy mivel egy szó dialógusa nincs, nem kellett szöveget tanulnia,
viszont mindent arcmimikával kell eladnia.
A technikásabb dolgok az indonéz Yayan Ruhianra maradnak. Akinek nem lenne ismerős a név, ő volt A rajtaütés (2011) egyik őrült gonosza, majd a folytatásban is feltűnt, és egy sor nagy hollywoodi produkcióban - John Wick: 3. felvonás – Parabellum, Star Wars: Az ébredő Erő - játszott kisebb szerepeket.
Amikor itt akcióba lép, hamar megértjük, miért akarnak olyan sokan vele dolgozni: a csúnyácska, nagyjából 45 kilós pasas, aki lassan a 60-hoz közelít, valami elképesztően ügyes, hihetetlen mozgáskoordinációval és harcművészeti háttérrel rendelkezik.
Egyszerűen öröm nézni azt, amit csinál,
miközben a hideg is futkos a hátunkon, olyan dolgokat művel ellenfeleivel. Simán elhisszük neki, hogy több, nála nagyobb harcossal is gond nélkül elbánik egyszerre. Ő viszi el a film kissé elszállt végét, mert időnként a szabadon szárnyaló őrületet is meg kell zabolázni. Amúgy az őrület még mindig sokkal jobb, mint az egy kaptafára készült sematikus akciófilmek sematikus akciósztárokkal, vagyis
a profi káosz ezúttal kifejezetten üdítően hat.
Értékelés: 7/10
