„Tökéletes, szemérmetlen fan service”

– írtuk annak idején a 2019-es Downton Abbey-mozifilmről szóló kritikánkban, aminek egyrészt már szinte történelme van a franchise történetében, másrészt a helyzet a második nagyfilmben még tovább fokozódik. A Gosford Park című 2001-es Robert Altman-mű Oscart érő forgatókönyvét jegyző Julian Fellowes ugyanis először külön, sorozatnyi univerzummá alakította a film világát, amibe a rajongók úgy beleszerettek, hogy annak ellenére, hogy az alkotók a szériát eredetileg csak három évadosra tervezték, kikövetelték még egyszer annyi játékidőt (azaz további három évadot).

Majd amikor a kisképernyőkön búcsút kellett venniük kedvenceiktől, a nézők addig-addig mondogatták a közösségi médiában és minden lehetséges felületen, hogy jön a nagyjátékfilmes verzió, hogy Fellowes és társai végül beadták a derekukat, és valóban leforgatták. Az alkotók ráadásul annyira bíztak rajongóik hűségében, hogy kizárólag rájuk alapozva készítették el a mozifilmet, ami így nem előzményfilm vagy filmverzió, hanem szabályos folytatás lett – csak kétórányi játékidőbe sűrítették mindazokat az eseményeket, amelyeket korábban több epizódon át meséltek.

S míg a 2019-es Downton Abbey-t még tudták követni a közönség azon tagjai is, akik nem nézték a 2010 és 2015 között futott sorozatot, „csupán” érzelmileg maradtak kívül a történésekből, hiszen már kész figurákat kaptak, akiknek az előtörténetét nem mesélték el nekik nulláról, addig

a második nagyjátékfilm már egyáltalán nem foglalkozik azokkal, akik nem ismerik az előzményeket.

Itt már nemcsak azonosulni lehetetlen a számukra a karakterekkel, de sztori szinten sem érthetik, hogy mi is az az „őszinte élet”, amire Thomas Barrow, a komornyik vágyik, hogy ki volt az a Sybil, akit oly gyakran emlegetnek, vagy hogy pontosan milyen rokoni szálak fűzik egymáshoz Isobel Mertont és Lady Violet Crawley-t – és még hosszan sorolhathnánk.

Intelligenciától függően persze biztos vannak páran, akik rekonstruálni tudják a korábbiakat, de a Downton Abbey-nek nem a fárasztó rejtvényfejtésről kell szólnia, hanem a mindent átható eszképizmusról, illetve arról az élvezetről, amit a Fellowes által megírt csodálatos forgatókönyv és annak színészileg kifogástalan megvalósítása szerez. Az ugyan, aki a sorozatot nem nézte, de látta az első nagyfilmet, valószínűleg képben lesz – de ki a fene az, aki annak ellenére is megnézte a 2019-es mozit, hogy korábban nem volt rajongója a szériának?

Na de hagyjuk is ezeket a szegény páriákat, és inkább koncentráljunk arra, hogy mi vár a rajongókra a folytatásban! Mivel a Covid közbeszólt, a Downton Abbey: Egy új korszakot még a szokásosnál is nagyobb várakozás előzte meg – és a jó hír, hogy még ennek ellenére sem kell csalódnunk. Az alkotók ráadásul emelték a tétet, és míg a 2019-es film – a korábbi évadokat elindító történések, például a Titanic elsüllyedése vagy a somme-i csata mintájára – egyetlen esemény köré összpontosult, nevezetesen V. György királynak és Mária királynénak a downtoni kastélyban tett látogatására, addig most egyszerre két izgalmas dzsemborit is kapunk.

Ezzel pedig nemcsak a fordulatokat és az érdekes történéseket duplázzák meg, hanem megidézik kicsit a tévés előzményeket is, hiszen alapvetően a sorozat formára jellemző, hogy

párhuzamosítva mutatja be az eseményeket.

Így míg most a Crawley család és szolgáik hadának egyik fele marad Downtonban, ahol filmesek szállják meg a kastélyt, hogy egy tetemes összeg fejében ott forgathassák le egy készülő mozifilm kaszinóban játszódó jeleneteit (felháborító felhajtás!), addig a másik fele leruccan a francia Riviérára, a napfényes Nizza környékére, ahol a legnagyobb közönségkedvenc karakter, Lady Violet Crawley (Maggie Smith alakításában) megörökölt egy csodás villát.

A francia helyszín pedig nemcsak azzal szerez örömet (és jelent pezsdítő üdeséget, egyúttal az új karaktereknek köszönhetően némi vérfrissítést), hogy a hősökkel együtt kimozdulhattunk a downtoni kastély falai közül, hanem azzal is, hogy egy szappanopera fordulatait megszégyenítő csavarok árán juthatunk el a nagy rejtély megfejtéséig, miszerint megcsalta-e a néhai lordot évtizedekkel ezelőtt (és okozott-e ezzel életeket és sorsokat meghatározó változásokat) a ma már dédnagymamakorú Violet, vagy mégis mi a fenének kapta azt a villát.

Eközben az otthon, Downtonban zajló filmforgatásnak köszönhetően kap egy bűbájos főhajtást a hangosfilm hajnala, és több új, izgalmas figura bevezetésével (a készülő film rendezője, férfi és női főszereplője) alaposan megváltoznak az addigi viszonyok is. A két önálló szálat pedig pazarul dolgozta egybe Simon Curtis rendező (akit olyan korábbi míves kis munkái révén ismerhetünk, mint az Egy hét Marilynnel, a Hölgy aranyban vagy a Viszlát, Christopher Robin) és Adam Recht vágó.

Fellowes munkáját illetően megfigyelhető ugyanakkor némi nem olyan jelentős, de elég feltűnő aránytévesztés. A Downton Abbey: Egy új korszak a korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is rengeteg karaktert mozgat, és miközben a főhősök mellett több mellékfigurának is sikerült pár remek jelenetet írni, izgalmas végkifejlettel (főleg Mr. Molesley-nak és a már említett Thomasnak), addig néhányakat kifejezetten elhanyagoltak (ennek esett áldozatul például az első mozifilmben bemutatkozott Maud Bagshaw vagy Bates, Lord Grantham inasa, akik szinte csak biodíszletként vannak jelen). De nem lennénk meglepve, ha a Downton Abbey alkotói ezt is az előnyükre tudnák fordítani:

hiszen melyik rajongó ne örülne egy harmadik mozifilmnek, amelyben a most mellőzött karakterek is megkapnák, ami jár nekik?