Az Internet egyik kedvenc elfoglaltsága Jared Leto karrierjén élcelődni, ami elsőre bizarr hobbinak tűnhet, hiszen nem egy műkedvelő amatőrről, hanem egy Oscar-díjas színészről van szó. Leto legnagyobb bűne vélhetően az, hogy annyi humora van csak, mint a vakbélgyulladásnak, és a kényszeres komolykodás a szerepválasztásaiban és a munkamódszereiben is tetten érhető.

Ő az, aki a forgatás alatt is karakterben megy ki a WC-re (megtörtént eset), az öniróniától pedig jobban fél, mint vámpír a fokhagymától.

Első képregényfilmes kirándulásával sem volt szerencséje, Jack Nicholson, Heath Ledger és Joaquin Phoenix Jokere mellett az ő verziója olyan, mint az alkoholista nagybácsi, akit nyilvános maszturbáláson kaptak: legszívesebben mindenki kitagadná őt a családból, és még a létezését is elfelejtené. Leto munkamoráljára és ambícióira azonban soha nem lehetett panasz, ezért adott magának még egy esélyt arra, hogy maradandót alkosson valamelyik képregényes univerzumban. A DC/Warner már megvolt, az MCU-ba bárkit nem engednek be, maradt tehát a Sony különbejáratú Marvel-istállója, amelyet a Venom és a folytatása tett fel a térképre.

Morbius, művésznevén az Élő Vámpír több mint 50 éve tűnt fel először A csodálatos Pókember oldalain, mint a hálószövő legújabb és minden korábbinál vérszomjasabb ellenfele, ami nem költői túlzás, hiszen megalkotói a vámpírmitológiát gondolták újra. Eredettörténete szerint a zseniális biokémikus, Michael Morbius saját, ritka vérbetegségét próbálja meggyógyítani, de a kísérleti szérum mellékhatásaként emberi vérre kezd el szomjazni. A karakter az évtizedek során volt klasszikus szupergonosz, igazságosztó és tragikus antihős is, és 1998-ban a filmes debütálását is majdnem megejtette a Pengében, mint a címbéli vámpírvadász ellenfele, de a jeleneteit végül kivágták.

Logikus döntésnek tűnt a producerek részéről éppen ezt a karaktert elővenni a képregényes fiókból, egyrészt mert az 1922-es Nosferatu bemutatója óta a mozis vámpírok még soha nem mentek ki a divatból, másrészt mert a váratlanul nagy sikert arató Venom is hasonló kottát követett. Morbius és Eddie Brock is alapvetően jó szándékú figurák, akiket sötét énjük (a vámpírszérum, illetve az idegen szimbióta) bűnös dolgokra csábít, és nemcsak saját magukkal kell vívódniuk, hanem egy olyan ellenféllel is, aki akár a tükörképük is lehetne.

A kritikusok többsége már a Venom első részét sem díjazta, az óriási közönségsikert még kevésbé értették, pedig nem volt annyira bonyolult a recept. Akarva vagy akaratlanul, de Ruben Fleischer rendezése a 90-es évek végének, és a kétezres évek elejének képregényfilmes világához nyúlt vissza, amikor nemcsak a vizuális trükkök voltak egyszerűbbek, de a karakterek és a konfliktusok is, és nem is a bolygó sorsa volt a tét minden egyes fináléban. Ehhez a bájosan naiv világképhez adódott még hozzá a szimbióta gonosz humora és Tom Hardy egészestés karizmája, amiből az inkább már csak bűnös élvezetként működő Venom 2-be is jutott.

A 90-es éveket idéző béna dramaturgiai megoldásokat a Morbius is szállítja, de Daniel Espinosa rendező, illetve az írói ezeket sajnos komolyan is gondolják, az idézőjeleket egyszer sem teszik ki.

És ahogy a Venom se érne sokat a humor és a látványos túltolások nélkül, úgy Leto vámpíros kalandja is belefullad a középszerűségbe, és még az átgondolt koncepció is hiányzik belőle. Venom legfőbb szexepilje a besorolhatatlansága (szuperhősnek nem elég jó, gonosznak nem elég elvetemült), és papíron Morbiusnak is antihősként kellene működnie. Az előzetes még egy olyat filmet ígért, amelyben a jó doktornak a saját démonaival kell megküzdenie, és ehhez a történethez illett is volna egy  borongós, horrorszerű dráma A holló vagy az új Batman után szabadon. A végleges verzióban ehhez képest Morbius morális integritása egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg, és a nézőnek sem kell amiatt aggódnia, hogy a tragikus sorsú tudós rossz döntést hoz. A hiányzó erkölcsi dilemma és az ellentmondásos karakterek helyett így nem marad más, csak a sablonok füzéréből felépülő forgatókönyv, a 20 évvel ezelőtt még talán forradalminak számító CGI, és egy Matt Smith, aki a csökkentett módban működő Leto helyett mutatja meg, hogy miként kell önfeledten ripacskodni.

Bár a 16 százalékos Rotten Tomatoes értékelés egy igazi mozgóképes katasztrófát sejtet, egy olyan filmet, ahol kilátszik néha a zöldháttér és Arany Málna-díjat érdemelne mindenki a kellékestől a mikrofonosig, de sajnos nem erről van szó.

Ahhoz nem elég rossz a Morbius, hogy szórakozni tudjunk a bénaságain, egyszerűen csak érdektelen, fantáziátlan és unalmas.