Én ellettem volna életem végéig még egy Rowan Atkinson film nélkül, de az univerzum másként döntött, és az egyszerűség kedvéért egy régi szerepében tért vissza a brit komikus.
Bevallom, sosem tartottam viccesnek Rowan Atkinsont – legfeljebb a Fekete viperában -, sosem értettem, miért kapták fel egy időben, és ami azt illeti, az arcmimikájától kicsit most is kiráz a hideg. És most hosszú hiátus után visszatér a mozivászonra – közben is dolgozott, de elsősorban tévés munkái voltak -, és gondolom, kényelmi szempontból egy régi szerepét viszi tovább. A 15 éve készült Johnny English és a Johnny English újratöltve (2011) után őfelsége titkolt ügynöke visszatér, és Johnny English újra lecsap. Sajnos ránk csap le, nem a gonosztevőkre.
Itt ugyanis, nyilván tisztára véletlenül, de pont az történik, mint a Zsenikém - Az ügynök haláli című Steve Carell filmben, vagyis az ország összes titkosügynökének személyazonossága nyilvánvalóvá válik egy kibertámadásnak köszönhetően. Nincs más hátra, mint aktiválni az egy vidéki iskolában földrajztanárként dolgozó, de suttyomban a diákoknak ügynöki kiképzést nyújtó Johnny English-t - ez egyébként ez a film legviccesebb része! -, hogy a lenyomozhatatlan, azonosíthatatlan analóg módszerekkel eredjen a kibergazember nyomába. Az pedig régi, az első részből ismert segédjét magával cipelve Dél-Franciaországba indul, ahol első körben egy jó tízperces jelenet során letarol egy éttermet, majd megismerkedik egy titokzatos orosz szépséggel, akiről mindenki tudja, hogy kém, csak ő nem, Londonban pedig felbukkan egy dúsgazdag számítógépzseni, és már csak kizárásos alapon is nyilvánvaló, hogy ő a gonosz.
Éppen az ilyen filmekről a legnehezebb kritikát írni. Mert azt szép hosszan és értelmesen lehet kritizálni, ha egy filmet elrontottak. Ha billeg a történet, rosszak a fordulatok, ha a színészek pocsékul játszanak, vagy borzasztóan vannak megkomponálva az akciójelenetek, és így tovább. Azzal viszont nehéz mit kezdeni, ha egy film színvonalát eleve ilyen alacsonyra lőtték be, ha direkt otromba, gyenge poénokat építenek fel benne, de úgy, hogy előtte öt perccel mindig jelzik is, hogy mi fog jönni, mert itt minden viccnél előre dudálnak, mint amikor Vitéz János megjelenik a palacsintasütővel, hogy jól lecsapja az ördögöt, a kisgyerekek pedig kiabálnak, hogy ott van! ott van! De azok kisgyerekek voltak, mi nem vagyunk azok, bár nem véletlen lőtték be a korhatárt a 12-es karikára.
A Johnny English valósággal tobzódik a rém gyenge, sokszor bántó poénokban, ahhoz viszont nem elég tökös, hogy azokat annyira túlhajtsa, hogy valamiféle metaélményként az már jó legyen. Az Austin Powers filmeket is pocsék viccekre építették fel, összességükben mégis jók voltak, mert készítőik nem nézték le a nézőt, nem a legegyszerűbb megoldásokra törekedtek, és nyilván volt némi tehetségük is hozzá. Itt csak elpocsékolnak tehetségeket, mert Atkinson mellett ott van a jobbkezét alakító Ben Miller (Férfiak fecskében), Emma Thompson az ostoba, hisztis brit miniszterelnökként és Olga Kurylenko a kétes lojalitású kémnőként, akiknek mindössze annyi dolguk van, hogy idejétmúlt marhaságokhoz asszisztáljanak. És hogy változnak az idők, hiszen Kurylenko nem is olyan rég még Bond-lány volt A Quantum csendjében (2008), míg Rowan Atkinson a 007-es helyi kontaktja volt annak idején a Soha ne mondd, hogy sohában (1983)!
Értékelés: 4/10
