Irán atomfegyvert szeretne, hiszen a szomszédos Pakisztánnak, Indiának és az ősellenség Izraelnek is van, és ennek érdekében egy nagyrészt átláthatatlan, ellenőrizetlen atomprogramot futtat. Iránnak nagy befolyása van a régióban, de kevés barátja, és sokan vannak, akik szabotálnák Teherán atomprogramját, például a már emlegetett izraeliek és az amerikaiak. Egy ilyen amerikai szabotőrakcióval kezdődik Gerard Butler új akciófilmje, a Kandahár – még akkor is, ha a címbeli tartomány és annak azonos nevű székhelye a szomszédos Afganisztánban van.

Hősünk, Tom Harris ( Butler) és társa magukat internetszolgáltatónak kiadva egy szerelőaknában meghekkelnek egy iráni atomlétesítményt, hogy a reaktort csúcsra járatva felrobbantsák. A terv működik, csakhogy az akcióról információt kap egy újságírónő (Nina Toussaint-White), akit történetesen lehallgat az iráni titkosszolgálat, és hamarosan nyilvánosságra kerül Harris neve és fotója,

így a fél Közel-Kelet a nyomába ered.

A bosszúszomjas és eltökélt irániak mellett ott van a nagy hatalmú pakisztáni titkosszolgálat, a helyi tálibok, a visszatérőben lévő ISIS, egy tádzsik hadúr és ki tudja, még kicsoda a folyton változó felállásban, ahol bárki lehet ellenség vagy akár barát is. Ezen a meglehetősen ingoványos és rettentő veszélyes terepen kell hősünknek és halálra riadt tolmácsának megtennie 30 óra alatt 650 kilométert az afganisztáni kimenekítési pontig. Ahonnan már kivonultak az amerikaiak, és ahol főleg a káosz az úr - meg a tálibok.

Merthogy Harrisnek van egy helyi – bár már külföldön élő, de most visszatérő – tolmácsa, aki nem az a harcias típus, így többnyire riadtan nézi, mi történik körülötte, de ő nem csak díszkíséretnek van ott. Mohammednek (Navid Negahban) egyrészt természetesen megvan a maga háttérsztorija, ami majd egy adott ponton fontossá is válik, másrészt ő rezonőr, az ártatlan civil, akit a történet szembeállít a profi hírszerzők, kémek, titkosügynökök, hadurak és zsoldosok világával, akik a nagy közel-keleti szarkavarás állandó játékosai már évtizedek óta. Mindezt Ric Roman Waugh rendező, aki szeret börtönös filmet csinálni – lásd, Az elítélt, A góré -, és aki már többször dolgozott Butlerrel (Támadás a Fehér Ház ellen 3. - A védangyal bukása, Greenland - Az utolsó menedék) tisztességesen, de kissé ügyetlenül fogalmazza meg, miközben egy háborúellenes akciófilmet rak le az asztalra, amiben azért van egy masszív adag, nem szándékolt irónia.

Pedig ebből lehetett volna dolgozni, a film legőszintébb, legdrámaibb és egyben legizgalmasabb pillanata pont az, amikor Mohammed szembesül azzal a tádzsik hadúrral, aki a szovjetek, az amerikaiak és a tálibok nevében is követett el atrocitásokat, mert itt az él sokáig, aki a megfelelő időben vált oldalt. A legtöbb nézőt persze nem fogja annyira érdekelni a világnézeti, történelmi és geopolitikai háttér, de nekik ott van Gerard Butler,

akire ezt a szerepet gyakorlatilag méretre szabták.

Butler nem A-kategóriás sztár, inkább az ún. „jónevű” kategóriába esik, nem egy sokoldalú színész, aki régen próbálkozott vígjátékkal is, merthogy van egy fanyar humora, de sokkal jobban áll neki az akció. Ami nyilván nem csúcsköltségvetés, inkább a B-kategória felsőbb polca, és néha siker lesz belőle, mint a Támadás a Fehér Ház ellen esetében, többnyire viszont egyszer nézhető, tisztességesen összerakott darabok, mint a Törvénytisztelő polgár, a Gengszterzsaruk vagy a borzasztó magyar címet kapott, de izgalmas Zsaru butik.

Butler most is kitesz magáért, újra eladja nekünk a keveset beszélő, sosem pánikoló, nagyszívű harcost, ami persze nem egy különösebben bonyolult képlet, de ez egy ilyen műfaj, ide ez kell és semmi sallang. Van annyi karizmája, hogy életre keltse a tisztességes CIA zsoldost, bár

ehhez meg kell küzdenie a feltűnően darabos forgatókönyvvel is.

Merthogy a történet többször is tök feleslegesen torpan meg: hősünk nem az első, hanem egy rögtön utána következő, félbehagyott bevetés után lepleződik le, aminek nincs semmi értelme, ahogy nincs különösebb értelme az újságírónő vagy a Dubajban működő, iszlám hitre tért közvetítő szerepeltetésének sem, de feltételezem, hogy szívesen tették be a filmbe az utóbbit játszó Travis Fimmelt, és mindössze ennyi a magyarázat. Nélküle ugyanúgy működött volna a film, de nyilván kellenek az ismert arcok, mert a sokkal fontosabb szerepet játszó Ali Fazal – ő a pakisztáni titkosszolgálat végrehajtója, aki crossmotoron ered hőseink nyomába – nevével mégsem lehet mozijegyet eladni, akármilyen jó is.

Pedig ez a Kandahár nagy érdeme, a hiteles közel-keleti karakterek, beleértve a Harris nyomába eredő iráni ezredest és másokat, akik

még akkor sem egydimenziós alakok, ha történetesen a másik oldalon állnak.

Akciófilmben ritka az ilyesmi, és ezért le a kalappal. Ami az akciót illeti, az nagyrészt elfogadható, de inkább közepes, viszont van egy éjszakai harc, amit szinte kizárólag éjjellátó készüléken keresztül mutatnak – na az nagyon menő!

Értékelés: 7/10