Kegyetlen művészet - Éjszakai ragadozók kritika

Egymásba olvad a valóság és a művészi képzelet, hogy leckét adjanak egymásnak, és nehéz eldönteni, hogy mindez egy gyönyörűen tálalt blöff vagy az alkotás netovábbja.

Nyomokban pom-pom lánynak öltözött, de inkább meztelen és jócskán túlsúlyos, idősödő hölgyek rázzák mindenüket as film nyitó képsorain, majd lassan kiderül, nem Donald Trump házibuliján vagyunk, hanem egy elegáns Los Angeles-i „eseményén”. A kövér nénik lassan kidőlnek – ami, hidd el, kedves olvasó, komoly megkönnyebbülés a nézőnek -, az úri közönség pedig cseverészik, pezsgőzik, és kiderül, hogy az eszméletlenül gazdagoknak is megvan a maguk baja. Susant például elhanyagolja a férje és esténként nem tud aludni, így aztán pont jól jön az a kis csomag, ami egyik reggel érkezik. A pakkban egy regény kézirata hever, Susannak ajánlva, a szerző volt férje, akit azért hagyott el, mert nem hitt benne eléggé. És mert nem volt pénze.

Tom Ford (Egy egyedülálló férfi) rendező némileg egyedülálló módon a divatszakmából érkezett Hollywoodba, és ez meg is látszik a filmjein. Rendkívüli módon ügyel a felépítésre, a különböző jelentésrétegekre és persze a megjelenésre. Emellett elképesztő módon komolyan veszi magát, igaz, az, Austin Wright 1993-as regényét, a Tony and Susant feldolgozó történetben kevés hely marad a humornak. A filmen belüli film, az elküldött regény ugyanis egy, a szemünk előtt megelevenedő bosszúmese, amely során egy férfi, a volt férj alteregója feleségével és tinilányával egy brutális támadás áldozata lesz az éjszakai országúton. És ez a jócskán elnyújtott, nehezen nézhető és sok szempontból egy Cormac McCarthy regényre hajazó rész adja az Éjszakai ragadozók érzelmi magját és dramaturgiai középpontját.

Ez pedig jó és rossz is. A nap égette, csodásan filmezett texasi tájon játszódó fikció ugyan aligha teszi ki egy regény cselekményét, de végig leköti a nézőt és borzasztó erős töltettel bír. Ez részben az írót és a szereplőt is eljátszó Jake Gyllenhaal érdeme, részben a neki segítő helyi seriffet alakító, mindig nagyszerű Michael Shannoné – Zod tábornok Az acélemberből! - és az aljanépet játszó Aaron Taylor-Johnsoné, mindketten remekek, sőt, talán jobbak is Gyllenhaalnál, de ez már csak egy ilyen szakma, a mellékszereplőknek többet szabad. És mi ebben a rossz? Hogy az egésznek keretet adó, napjainkban játszódó és elvileg a regény tartalma által manipulált rész, amelynek hőse az egykori feleség és szerető, a ma már csak otthon szenvedő, gazdagságát rég nem élvező nő, meglehetősen súlytalanná válik, még úgy is, ha ezt a szerepet korunk egyik legjobb színésznőjére, Amy Adamsre osztotta a rendező.

Adams most is ragyog, fantasztikus momentumai vannak, de ez a ragyogás sokszor a hideg, műtermi fénynek köszönhető, a karakter sorsával illusztrált mondanivaló pedig, mely szerint csak az ér valamit, aki alkot és aki értékeli a művészetet igencsak hazabeszélés. Persze lehet, hogy valamit én nem értelmezek jól, mert a kritikusok többsége remekműnek tartja a filmet, dicséri megannyi rétegét és árnyalatát, amiket én valahogy nem vettem észre – vagy tényleg nincsenek ott.