A védőháló nélküli kötéltáncolás kevésbé tűnik veszélyes mutatványnak, mint életrajzi filmet forgatni egy ikonikus énekesről. A keményvonalas rajongók kiegyenesített kaszával várják a bemutatót, és ugranak minden pontatlanságra, ugyanakkor azt sem akarják, hogy a film a sztár összes szennyesét kiteregesse. A kritikusok is hasonlóképpen kritikusak, nem kíváncsiak a generikus, populista, az alanynak szobrot állító produkciókra, és szóvá teszik azt is (jogosan), ha az alkotók túlságosan is a zenés életrajzi filmek sablonjaira támaszkodnak.

Az Amy Winehouse-ról készített első fikciós film rendezőjének és forgatókönyvírójának is szembe kellett néznie ezekkel a dilemmákkal, de legalább nem újoncként vágtak bele a projektbe. Sam Taylor-Johnson legelső rendezése rögtön egy jól fogadott biopic volt, Matt Greenhalgh pedig ez utóbbi film (John Lennon - A fiatal évek, 2009) mellett a Joy Division énekeséről, Ian Curtisről szóló Controlnak is az írója volt. A Back to Black annyibban mindenképpen követi ezt a vonalat, hogy Amy Winehouse személyében ismét egy tragikus sorsú, saját útját járó, ellentmondásos egyéniséget választottak alanynak.

A 27 éves korában alkoholmérgezésben elhunyt énekesnő története abból a szempontból is különleges, hogy magánéleti válságait, mentális és fizikai leépülését még a sztárvilágban megszokottnál is közelebbről követhette a nyilvánosság, hála annak, hogy mindenhol paparazzik tucatjai leselkedtek rá, és ő maga is egyre többször jelent meg vállalhatatlan állapotban, nemcsak „civilben”, de a koncertjein is. A Back to Black alkotói arra tehát semmiképp sem panaszkodhatnak, hogy nem volt miből dolgozniuk: az énekesnőről az apja és az anyja is írt egy-egy könyvet, életét pedig két dokumentumfilm is feldolgozta – az Asif Kapadia-féle 2015-ös Amy az Oscar-díjat is elnyerte.

Más kérdés, hogy amennyiben az alkotók úgy döntenek, megmutatják kendőzetlenül az énekesnő életének legmélyebb – és sajnos közelről dokumentált – mélypontjait, akkor egy igazi nyomorpornó került volna ki a kezeik alól. Taylor-Johnson és Greenhalgh ehelyett inkább azt választották, hogy

a rajongói érzékenységekre tekintettel tartózkodnak a naturalizmustól,

és nem fedik fel a rusnya igazság minden szeletét. Így aztán nem látjuk Winehouse-t csont és bőrré soványodni, a saját hányásában feküdni, részegen rajongókat ütlegelni, heroinozni, sőt, hiába forgatták le, a végső verzióból kimaradt az a jelenet, ahol túladagolja magát és mentők szállítják el eszméletlen állapotban.

Ehelyett arra koncentráltak, hogy többé-kevésbé pontosan lekövessék Winehouse karrierútját az első, camdeni kocsmákban aratott sikereitől az utolsó, botrányba fulladó koncertekig. A hollywoodi típusú zenés életrajzi filmek kötelező eleme bemutatni, hogy az ikonikus dalok miként születtek meg, és hogyan csendültek fel először. Ezzel a formulával a Back to Black sem szakít, sőt már-már jukebox musicalként is nézhető a film, ezúttal azonban

indokolt dramaturgiai sorvezetőnek használni a dalokat.

Míg például a Rocketmanben úgy próbálják Elton John életének aktuális történéseire reflektáltatni a dalokat, hogy nem is ő írta a szövegeket, Winehouse egy igazi alanyi szerző volt, aki minden számában a saját szívfájdalmait énekelte meg. Az életművét végighallgatva pontosan le lehet követni, hogy éppen milyen állapotban és párkapcsolati státuszban volt, Taylor-Johnsonéknak így sokat nem kellett azon agyalniuk, hogyan kössék össze a magánéleti és a szakmai szálat.

És nem törekedtek arra sem, hogy túlságosan komplex képet adjanak Winehouse személyiségéről. Az ő értelmezésükben az énekesnő felnőtt életében mindent a Blake Fielder-Civillel való kölcsönösen toxikus kapcsolata határozott meg. Róla szólt a legtöbb dala, akkor is, ha vele volt a férfi, és akkor is, ha éppen elhagyta az előző barátnőjéért, és a film sugallata szerint a függősége is erre a se veled, se nélküled viszonyra vezethető vissza. A közvélekedés szerint Fielder-Civil játszotta a legnagyobb szerepet az énekesnő halálában, és a kemény drogok világába is ő vezette be, de a film alkotói nem démonizálni akarják, hanem azt próbálják megmutatni, hogy miért vonzódhatott hozzá Winehouse. Ebből a szempontból sikerrel is járnak, egyfelől az a jelenet, ahol megismerkednek egy camdeni pubban, és azonnal egymásra hangolódnak, a film talán legerősebb pillanata, másfelől a férfit alakító Jack O'Connell hitelesen hozza a karizmatikus rosszfiú figuráját.

Külsőleg kevésbé hasonlít az igazi Blake-re, ahogy a Winehouse-t megformáló Marisa Abela vonásai is jóval „klasszikusabbak”, de az érdemeikből ez semmit nem von le. Abelára egyszerre három kihívás is várt, egyrészt megkapta sorvezetőnek a valós felvételeket, vagyis az énekesnő egykori interjúit, fellépéseit, illetve a felejthetetlen Grammy-köszönőbeszédét kellett az utolsó hangsúlyig és gesztusig rekonstruálnia, másrészt hitelesen kellett hoznia a démonai által gyötört, tragikus szerelmest, és nem mellesleg utánoznia is kellett az utánozhatatlan énekhangot. Az első két feladatot jelesre abszolválta, de az előadásmódjára sem lehet panasz – nyilván az igazi rajongókat nem képes megtéveszteni, de nehéz elképzelni, hogy bárki más nála meggyőzőbben tudta volna előadni az ikonikus dalokat.

A „korrekt” talán nem a leghízelgőbb jelző erre a produkcióra, a film egészére viszont igen. Míg a 2015-ös dokumentumfilm felkavarta a kedélyeket, többek közt azzal, hogy komolyan felvetette az énekesnő apjának, Mitch Winehouse-nak a felelősségét, Taylor-Johnsonék igyekeztek gondoskodni róla, hogy senkinek ne sérüljön az érzékenysége. Annyira nem nyúlnak kesztyűs kézzel a szereplőkhöz, mint az alanyok megrendelésére készülő zenés biopicek (lásd: Bohém rapszódia), de nem is próbálnak kellemetlen kérdéseket feltenni. A rajongókat sem akarják felzaklatni azzal, hogy nagyon eltérnének a műfaji sablonoktól, helyette

megadják nekik azt, amire a legjobban várnak: egy ízléses Amy Winehouse Greatest Hits válogatást.

A Bohém rapszódia példájából kiindulva a kritikai elismeréshez ez kevés, a közönségsikerhez viszont pont elég lehet.