Bár szomorú valós történeten alapszik, szégyentelen giccsbe fordul a Tök Átlagos Lény és a Kick-boxos Modell Srác kicsit tiltott szerelmének története, de erre is van közönség.
Ha filmről van szó, a németek is meg tudják ugyanazt csinálni, mint mások, csak németül. Tudnak vígjátékot, történelmi filmet vagy romantikus szerelmi történetet rendezni – igaz, német sci-fire nem igazán emlékszem, de biztos volt olyan is, de zombifilmet speciel már láttam. Maradjunk a love storynál, mert a Közel a horizonthoz az, és ha nem tudnám, hogy igaz történeten alapszik, azt gondolnám, hogy mindez a végtelen germán fantázia szüleménye.
Merthogy a teljesen átlagos vidéki tinilány kapcsolata a szoborszépségű modellsráccal, aki ráadásul kick-box bajnok is, önmagában is teljesen valószínűtlen - már csak azért is, mert melyik modell kockáztatná az arcát, vagyis a megélhetését egy kick-box versenyen? -, hát még a nagy, szívfacsaró fordulat. Illetve fordulatsorozat, amiket ronda spoilerezés lenne most elárulni, de a „szívfacsaró” jelző azért gondolom, egy kicsit érzékelteti, miről is van szó. Márpedig Jessica Koch bestsellere az írónő valós történetét meséli el, méghozzá három részben, ezek közül Tim Trachte rendező (Erről nem akarsz tudni) csak az egyiket vitte vászonra, pár nevet és nyilván néhány részletet megváltoztatva, de a lényeget megtartva. Ami még annak tudatában is baromi valószínűtlen, hogy tudjuk, megtörtént, de ez a valószínűtlenségi faktor talán Trachte bűne is, aki puhakötésű lányregényt akart csinálni Jessica történetéből.
Merthogy a Közel a horizonthoz az első képkockától az utolsóig olyan, mint egy pöttyös lányregény kicsit modernebb, kicsit korhatárosabb verziója mutatós papírmasé figurákkal, és elsődleges üzenete sem a tragikus szerelem története, hanem az, hogy bármelyik átlagos lányra rátalálhat a sportkocsin érkező nagy Ő a luxuslakásával, és ha van is egy féltve őrzött titka, attól csak izgalmasabb. Ez erre van belőve, így működik, és teljesen jogos, hogy bárki álmodozhat Brad Pittről vagy akiről éppen álmodozni szokás. Van is ennek közönsége, gondolom, és nekem kívülállóként mindössze annyi bajom van ezzel, hogy végtelenül kiszámítható, minden fordulata messziről látszik, és ha valami kiszámítható, ott a színészeknek sincs túl sok dolga.
Luna Wedler szépen megküzd azzal, hogy szerethető és átlagos legyen, de igazából ezt a feladatot már az öltöztetője elvégezte helyette, Jannik Schümann pedig, aki annyira tökéletesre formált és annyira germán, mintha egy elfeledett Harmadik Birodalombeli fajtökéletesítési program legjobb eredménye lenne, tudja, mi a dolga: mindig tökéletes szögben fordulni a kamera felé. Egyikük sem hibázik a maguk igen egyszerű feladatával, egyedül a srác extravagáns barátnőjét alakító Luise Befort jön ki rosszul a dologból – az ilyesmihez erősebb egyéniség vagy kidolgozottabb háttérsztori kell, és neki egyik sincsen. De félreértés ne essék, ez nem egy rossz film, hanem egy konkrét célközönségnek belőtt történet, amit a legtöbben nem fognak szeretni, akik nem tartoznak ebbe a csoportba, de utálni sem fogják, mert az egész kicsit olyan, mint egy jópár évvel ezelőtti, színes, de valahogy mégis megfakult H&M reklám. Nekem is csak egy bajom volt vele: ha a modell srác törzshelye a helyi francia étterem, akkor miért eszik ott bolognai spagettit? Egyáltalán, van a francia éttermekben bolognai spagetti?
Értékelés: 6/10