Ha az elmúlt évek során valaki egy közel három óra hosszú, Ariana Grande főszereplésével készült, két részre bontott prequel-musicalt ajánlott volna a figyelmembe, valószínűleg kiröhögöm, majd azt válaszolom neki, hogy nincs olyan belezős-erőszakolós francia művészhorror, ami keményebben tudna traumatizálni, mint a fenti kombó. 

Most viszont abba a hülye helyzetbe kerültem, hogy muszáj nekem mások figyelmébe ajánlanom a Wickedet, mert a Jon M. Chu által rendezett alkotás bebizonyítja, hogy még az említett megkötések mellett is lehet értékelhetőt alkotni. 

A modern prequelek prequele

A film alapjául szolgáló musical még 2003-ban debütált a Broadway-en, és azóta is nagyjából folyamatosan színpadon van. Az  Óz, a csodák csodájából ismert gonosz boszorkány, Elpheba múltját bemutató előzmény sztori Gregory Maguire 1995-ös regényének elég laza adaptációja volt, aki a gonosz természetén elmélkedve találta fel véletlenül a modern prequel műfaját. A Broadway-darab megőrizte Maguire revizionizmusát, ám az extrémebb részleteket (bestialitás, szexkamrák, nemi erőszak, ilyenek) elhagyva inkább a nagyközönséget célozta meg.

Az eredmény nemcsak az eredeti darab óriási pénzügyi sikerén látszott, hanem annak kulturális hatásán is: ma már évente számos olyan filmet, sorozatot látunk, amely egy-egy mindenki által ismert klasszikusnak az előzménysztorija, spinoffja, vagy kései folytatása, amelyekben az eredetiek hősei és gonoszai más megvilágításba kerülnek, vagy láthatjuk legendás kellékeik és személyiségjegyeik születését.

A Barbenheimer után itt a Glicked: mindenki a Gladiátort és a Wickedet nézi

Legalábbis Amerikában, ahol az Óz boszorkányairól szóló musical sorra dönti a bevételrekordokat.

Tovább

A filmfeldolgozás így nem lóg ki a húszas évek blockbusterei sorából, de némileg több tiszteletet parancsol náluk azzal, hogy emlékeztet mindenkit: ugyanezt már húsz éve is megcsinálták. Ráadásul egy saját lábain is megálló, önállóan értelmezhető film is született a két főszereplő, Cynthia Erivo és Ariana Grande játékának, valamint a színházi látvány értő vizuális fordításának köszönhetően. 

Erivo játssza a fiatal, zöldbőrű boszorkányt, aki a Shiz nevű egyetem Roxfort-utánérzésen ismerkedik meg G(a)lindával (Grande), a felsőközéposztálybeli, hiúságból jóságos amerikai liberálisok paródiájával. Előbbi elsősorban a komolyabb jeleneteket viszi el a vállán, utóbbi inkább a komédiáért felel. A Grammy- és Emmy-díjas Erivo egy-egy ponton pusztán az arckifejezésével többet mond el, mint amennyit akár szóban, akár dalban lehetne az adott pillanatban: nem csoda, hogy a film leghatásosabb jelenete csak a csendre, és az ő fizikai jelenlétére épül.

Az eddig főként énekesnőként ismert Ariana Grande pedig ebben a filmben bizonyítja be igazán először, hogy színészként is van jövője. Pontos öniróniával, jól eltalált, közepes intenzitásúra csavart camppel hozza a beképzelt, önző “Jó” Boszorkányt, akiben csak nagyon mélyre leásva lehet megtalálni a szorongást és a lelkiismeretet. 

Kettejük dinamikája miatt a karakterek konfliktusa és barátsága is hitelesen jelenik meg, a film pedig létigazolást nyer.

Chu a két főszereplő sztoriszála mellett jó arányérzékkel, remek vizualitással zsonglőrködik a számos mellékszereplővel, motivációval és konfliktussal. Sikeresen fordítja le egy színházi előadás nagyobb, harsányabb gesztusait a film sokkal intimebb nyelvére, miközben megőrzi az előadás showműsor-jellegét is a zenés számok során.

A sikeres zsonglőrködés hátránya, hogy a film túl hosszúra, nagyjából 160 percesre nyúlik, amennyi azért nincs ebben az egészben. Persze érthető, hogy miért jut csak a darab első felvonására majdnem három óra: a filmes gesztusok, alakítások kibontakozásához több idő kell, hogy ne hasson túl színpadiasnak, elnagyoltak a végeredmény. Ami viszont így alaposan megterheli a szervezetet, és egy idő után már inkább fáraszt, mint szórakoztat. Ezen az sem segít, hogy a film végére maradnak a CGI-jal bőven megszórt akciódúsabb jelenetek is, amelyek súlyosbítják a néző ingertúltengését.

Úgynevezett pozitív üzenet

Érdekes lesz az is, hogy a Broadway-előadásokra nem túl gyakran járó magyar közönségben tud-e majd ahhoz közeli hatást kifejteni a Wicked, mint azt a musical tette az USA-ban. Műfaját tekintve a darab és a film talán minden másnál legközelebb áll ahhoz, hogy egy modern amerikai népmesének lehessen nevezni.

A történet egy klasszikus, a kultúrába beépült mese, az Óz variácója, amely olyan, történelmet és néplelket meghatározó témákat feszeget, mint a rasszizmus intézményesedése, az önmegvalósítás kultusza, valamint az alapvető emberi méltóság tisztelete a társadalom olvasztótégelyének kikiáltott országban. 

A fenti témák a második Trump-elnökség hajnalán és a különböző politikai szélsőségek mainstreambe ágyazódásának korában talán még relevánsabbak, mint a kétezres évek kezdetén voltak, amikor egy kevésbé megosztott országban még sokkal könnyebben meg lehetett egyezni róluk.

A film musicalhez illően idealista, talán némileg naivnak ható szemlélettel áll hozzá a nehéz kérdésekhez, és foglal állást a társadalmi felelősségvállalás mellett, az apolitikus hozzáállás álszentsége és a féktelen énkultusz hedonizmusa ellen. Elphaba azért válik gonosszá a történelmi, és velük egyidőben folyó bűnök feletti szemhunyásra épülő társadalomhoz képest, mert a hatalom számára kényelmetlen a felelősségvállalása. Glinda pedig azért tündökölhet a Jó Boszorkány szerepében, mert egész személyével azt üzeni: igenis lehet erényt faragni az önzőségből.

A Wicked azért működik nemcsak buddy movie-ként, hanem egy éppen klasszikussá váló, két évtizede sikeres tanmeseként, mert a politikai parabolák mögött észreveszi az embert is. Elphaba és Galinda lényegi kihívásra találnak egymásban, miközben esendő, emberi mivoltuk számára paradox módon megnyugvást, biztonságot jelent a másik közelsége.

Legyen bármilyen fárasztó is végigülni a Wickedet, kettejük izgalmas kapcsolatának hullámvölgyei bőven megérőssé teszik a mozizást.

Ja, meg a zenék is tök jók benne.