A Disney remake-je maximum akkor lehetett volna izgalmas, ha összehoztak volna egy crossovert a Waterworlddel. De persze ebben a műfajban tilos bármi érdekeset csinálni.

Ti tudtátok amúgy, hogy Dwayne Johnson állítólag egy ilyen akciósztár? Csak azért, mert legújabb filmjéből, a Vaiana remake-jéből ez annyira nem derül ki. A világ egyik legjobban kereső színésze Mauit, a magától eltelt félistent alakítja, aki nagy hangon menőzve, a saját izmait csókolgatva, fizikumától ájulófélben jelenik meg a film harmadánál. Thomas Kail rendező azonban úgy dönt, hogy egyáltalán nem engedi, hogy a sztár kihasználja valóban figyelemreméltó testi adottságait az akciódúsnak szánt filmben. A karakter zöld hátterek előtt ugrabugrál, vagy épp madárrá változik, hogy leküzdje a nehézségeket, amik szintén nem elpüfölendő emberi lények, hanem kisebb-nagyobb CGI baromságok képeiben jelennek meg, teljesen mesterséges környezetben, hiteltelen világítás és csököttes dramaturgia társaságában.

De miért is akarnánk látni Dwayne Johnsont rendesen akciózni egy 250 millió dollárból (atyám) készült Dwayne Johnson-filmben, ha az a film egyben a Vaiana című 2016-os animációs siker remake-je is, amely kötelességének érzi szinte snittről snittre elismételni a tízéves eredetit?

De ne verjen minket át az sem, hogy már egyszer láttuk ezt a filmet. A Vaiana élőszereplős változata ugyanis a hűséges utánzás ellenére is nagyjából olyan távolságra van az eredetitől, mint a tiktokos brainrot videók. A mű egyik jelenete során másfél pillanatra azt hittem, epilepsziás rohamot fogok kapni, aztán rájöttem, hogy még az én zilleniál agyam sem elég edzett ahhoz, hogy két órán keresztül folyamatosan ilyen kontentet sugározhassak belé. A film utolsó tíz percéről ki is sétáltam, és inkább otthon néztem meg az animációs verzió zárójelenetét. Azóta jobban vagyok.

Félisten a tengerből, isten a gépből

A cselekményről tehát majdhogynem felesleges is beszélni. A campbelli Hős útját szinte szolgai módon lekövető, szokásos Disney-receptről van szó, aminek a lényege, hogy rátapintson a célkorosztály szorongásaira a felnövéssel, az útkereséssel és a szülői aggodalmakkal kapcsolatban. Az animációs Vaiana anno rám azért sem tett akkora hatást, mert nagyjából egyidőben mutatták be a Laika-féle Kubo és a varázshúrokkal, ami ugyanezt az alműfajt képviselte, csak épp szó szerint mindent jobban csinált. Az élőszereplős változatban ráadásul még látványosabban nyikorog a sztorimachinéria: az egyes mozzanatok akkor is kiszámíthatóak és rutinszerűek lennének, ha nem láttuk volna az eredetit.

Ezt persze nagyrészt azért érezzük így, mert az úgynevezett élőszereplős prezentáció már az első pillanatokban kiheréli a filmet, és megfosztja a varázsától, aminek hatása alá kerülve könnyebben el tudnánk nézni a kliséket. Az animációs filmek általában a valóságtól pár lépéssel távolabb játszódnak, mint a játékfilmek. Ez a médium adottsága: egy földöntúli, teljesen az alkotók elméjében játszódó sztoriból nem lógnak ki az olyan szürreális elemek, mint a megszemélyesített, deus ex machinává avanzsált tenger, az antropomorf csirke, vagy épp a gigantikus, éneklő rák.

Az élőszereplős verzióban viszont ezek illetlennek, műanyagnak hatnak: egy percig sem hisszük el, hogy valójában egy varázslatos óceánvilágban járunk, és nem egy Los Angeles-i stúdió zöld hátterei előtt.

A színészek lebutított és túltolt játékával hasonlóak a bajok: az efféle alakítások színes, szándékosan nem élethűen megrajzolt figurákhoz illenek, nem pedig hús-vér emberekhez. A kapkodó vágás, valamint a folyamatos CGI-marháskodás ráadásul azt sem hagyja, hogy a 2016-os alakítását ismétlő Johnson és a Vaianát alakító Catherine Laga'aia akár gesztusaikban is ki tudjanak teljesedni. Amint valamit a vászonra rak Kail, máris elveszti az érdeklődését iránta, és szalad a következő kaotikus, hangos, színes-szagos snitt vagy szekvencia felé. Az eredmény pedig az, hogy a 115 perces filmet legalább négy órásnak érezzük.

Az Excel-filmek aranykora

A Vaiana agresszív jellegtelenségéről többször is a tavalyi év egyik legrosszabb filmje, az Elektronikus állam ugrott be, ami szintén egy szégyenteljes példa volt a céges részvényesek megnyugtatására készített, langymelegre kalibrált, bizottsági üléseken és Excel-táblázatokban összerakott modern hollywoodi termékre, amit csak és kizárólag technikai értelemben lehet filmnek titulálni. Nem lehet nem eleget hisztizni erről a jelenségről, hiszen nagyjából az történik, hogy az álomgyár abszolút mainstreamje gyáva biztonsági játékból és féktelen profitmaximalizálási vágyból feladja saját kulturális relevanciáját.

A film se jobb, se rosszabb nem lett volna, ha egész egyszerűen AI-jal készítik el az egészet, mert pont az az egyéniség, lélek és inspiráció hiányzik belőle, amit nem lenne jó, ha a robotok el tudnának sajátítani.

Márpedig úgy tűnik, hogy a filmipar két meghatározó szereplője, a Netflix és a Disney is (előbbi nyilván streamingen, utóbb sajnos a mozikban is) megérősnek tartja az efféle filmek sorozatgyártását, a közönség pedig még mindig vevő az általuk kínált kockázatmentes, langymeleg, tingli-tangli szórakozásra. A Vaiana csak a következő semmiburger a sorban, amiről valószínűleg pont olyan gyorsan fogunk megfeledkezni, mint a Tom Hanks-féle Pinokkió-adaptációról, vagy épp a tavalyi Hófehérkéről, ami a vászon helyett csak a bulvárrovatokban és a legrasszistább internetes fórumokon tudott életre kelni.

Ami talán mégis meg fog ragadni bennem, az Dwayne Johnson nevetnivalóan sűrű és hullámos parókája lesz, ami egymaga tökéletes metafora az egész filmre és az egész jelenségre: távolról menőn néz ki, közelről viszont már az első pillantástól bántja a szemet, nevetségesen mű, alapjaiban halott ötlet. A végtelen számú kérdés közül, amelynek feltevésére egy remekbe szabott filmművészeti alkotás sarkallhatna minket, csak kettőt hagy meg nekünk a paróka, és az, amit jelképez. 1) Muszáj ezt? 2) Mikor mehetek már el a közeledből?