Joachim Trier legújabb drámája nem való mindenkinek, de roppantul megéri lelassulni, és elmerülni benne.
Az Érzelmi érték című film elején Joachim Trier rendező részletesen, gyakorlatilag az alapoktól a tetőig mutatja be a családi házat, ahol a cselekmény nagy része játszódni fog. Sok mindent megtudunk az épületről: hol hibázták el az alapozást, hányszor újították fel, melyik szoba kazánján keresztül hallják a gyerekek a legjobban a hálóban veszekedő szülőket. Trier egy dolgot nem árul azonban el: hogy milyen bent a hőmérséklet. A következő két óra után viszont nyugodtan megengedhetünk magunknak egy megalapozott tippet: ezek az emberek a hideget szeretik.
Trier új filmjében a hűvös elidegenedés dominál, amelyet a két főszereplő, az öregedő filmrendező Gustav (Stellan Skarsgård), valamint lánya, a mentálisan instabil Nora (Renate Reinsve) finom visszafogott játékkal testesítenek meg. A több mint kétórás játékidőben azt látjuk, hogy a két szemben álló, mégis ijesztően hasonló személyiség között lassan, de tényleg nagyon lassan langyosodik fel a levegő.
Az Érzelmi értékhez kell némi türelem, ám a film aprólékosan kidolgozott, tényleg megható és kiérdemelt, gyönyörű pillanatokkal jutalmazza meg a nézőt.
Apu utolsó filmje vagyok
A Világ legrosszabb emberét is jegyző Joachim Trier legújabb, Arany Pálma-díjas, kilenc Oscarra jelölt filmjét leginkább a közönség soraiban ülő színészek és pszichológusok fogják értékelni. Egy finom, intellektuális filmről van szó, amelyben középosztálybeli szereplők szomorkodnak tágas lakásokban, szex után pszichoanalizálják egymást, és még tökrészegen is csak Csehov-idézetekben tudnak beszélni. Ha pedig valaki felemeli a hangját vagy elsírja magát, az akkora eseménynek érződik a nem túl ingergazdag cselekményben, mintha minimum lövöldözni kezdenének.
A sztori szerint édesanyjuk temetése után visszatér egy nővérpár életébe rég látott filmrendező édesapjuk, aki bejelenti: a régi családi házban szeretné leforgatni élete talán utolsó filmjét. Főszereplőnek pedig a színésznő Norát kéri fel, aki a forgatókönyv elolvasása nélkül nemet mond a dologra. Döntésén nem csodálkozunk: apjával való kapcsolata a jeges felszín alatt dühöt és keserűséget rejt. Így száll a szerep az amerikai színésznőre, Rachel Kempre (Elle Fanning) – az ő számára viszont még soha nem tapasztalt kihívásokat rejt a munka.
Bevallom, nem állnak szívemhez legközelebb az efféle intim, főként párbeszédekre alapuló filmek, amelyekből akár színpadi darab is lehetne, ha rendezőik nem tartanák olyan fontosnak, hogy a színészek apró, finom gesztusait közelről is megmutassák kamerájukkal.
Az efféle alkotások – mint például a nemrég debütáló Jay Kelly – egy picit mindig túlírtnak, túl hosszúnak tűnnek, hiányzik belőlük az a fajta céltudatosság, vizualitás és dinamizmus, amely képes rögtön berántani egy filmbe.
Viszont ezzel együtt is elmondhatom: az Érzelmi érték a műfaj kiemelkedő darabja, amit akkor tudunk igazán élvezni, ha minél alaposabban odafigyelünk a főszereplők gesztusaira, alakításaik kibontakozására. Nem, nem szabad elmenni nasiért ötpercenként, vagy gyorsan felporszívózni, amíg fut a film a laptopon. Ha pedig azt látjuk, hogy a tömegközlekedésen valaki apró képernyőn nézi az Érzelmi értéket, nyugodtan verjük ki a kezéből a telefont.
Skarsgard és Reinsve alakításai az év legjobbjai között vannak. Karaktereik némileg hasonló utazáson mennek keresztül, mint a szintén Oscar-jelölt Hamnet főszereplői: a gyász és a bűntudat okozta elhidegültségben kell egymásra találniuk, és ez végül egy nagy mű által sikerül nekik. Előbbi filmben a Hamlet volt ez, itt pedig Gustav utolsó, legszemélyesebb filmje, amelyben szinte természetfeletti érzéssel és pontossággal beszél családja tragédiákban gazdag történetéről. A két színész teljesítményét nem csökkenti, hogy roppant hálás feladatot végezhetnek: Trier kamerája figyelmesen, sok közelivel követ le minden gesztust, minden icipici hangulatváltozást.
Persze a dialógusokat is tisztességesen megírták, de ezt a történetet valójában a két főszereplő arca meséli el.
Kritika: A Hamnet nem Shakespeare zsenijéről szól, hanem Jessie Buckley-éról
Chloe Zhao lassú, meditatív filmje elegánsan borít fel kliséket, és majdnem tökéletesen kerüli ki a giccset. Buckley alakítása a főszerepben pedig egy csoda.
TovábbA művészet rendet teremt
Nem meglepő, hogy az idei díjszezon leginkább sztárolt filmjei között több olyan is akad, amely az elhidegülést és az elidegenedést boncolgatja egy egyre félelmetesebbé és bizonytalanabbá váló világban. Az sem meglepő, hogy ezek a filmek a művészet gyógyító ereje mellett tesznek hitvallást: a dezinformáció világában, az egyre fokozódó nemzetközi helyzetben és a felbomlani látszó nyugati társadalmi rendben
logikus következtetésnek tűnik a filmesek és a filmszeretők számára az, hogy már csak a művészet az igazi, az őszinte, és csak azáltal találhatunk egymásra egyre szűkülő buborékainkban.
A világ ijesztő fordulatait és evolúcióját az Érzelmi értékben a régi családi ház testesíti meg, amely Trier értő szemein keresztül szinte külön karakterré válik. Mintha a végső rejtély, a legnagyobb kihívás lenne Gustav számára az itt készülő filmje, amelynek filmre vitelével és legyőzésével valamiféle rendet tehet kaotikus világában. Nora számára szintén tele van feldolgozatlan traumákkal és kínzó emlékekkel az épület. Trier végkövetkeztetése pedig amilyen egyszerű, olyan logikus és igaz: egyedül nem megy.
A film erejéről szóló, önreflektív cselekmény végül nemcsak a két karakter között húz gyönyörű párhuzamokat, hanem a fikciót és a filmbéli valóságot is jól megtáncoltatja egymással: látjuk, ahogy Gustav kamerái előtt megtalálja a rendet a viharvert családban uralkodó káosz, látjuk, ahogy színész, rendező, karakter, történet és valóság tökéletes harmóniában olvad össze az utolsó jelenetekben.
Ha létezik olyan, hogy Oscar bait, akkor az Érzelmi érték minden bizonnyal Arany Pálma baitnek titulálható. Az amerikai drámáknál kevésbé nyilvánvalóan, több költészettel és kevesebb igazodási ponttal boncolgat olyan témákat, amelyek manapság minden bizonnyal a szakmabélieket és az ítészeket is foglalkoztatják. Ám úgy tűnik, hogy Trier most olyan remek érzékkel, annyira pontosan fogott meg valami egyetemeset, hogy filmje a tengerentúlon is tarolhat a márciusi gálán. Meg fogja érdemelni.
