Bogdán Árpád akár keserű, dühös filmet is készíthetett volna a cigánygyilkosságokról, értekezhetett volna a kilátástalanságról, de ő nagyon szép és elég okos munkát rakott le az asztalra.
A 2008-2009-es magyarországi romagyilkosságok a rendszerváltás utáni magyar történelem legsötétebb, legijesztőbb és egyben legelszomorítóbb eseményei voltak. Ma is emlékeztetőül szolgálnak arra, hogy mivé fordulhat át a vak gyűlölet, és ennél fogva természetesen a hazai filmesek számára is egyfajta viszonyítási pontként szolgálnak – legalábbis a szakma azon részét illetően, akiket valóban érdekel ez a társadalom és annak minden problémája. Ilyen volt Fliegauf Bencétől a Csak a szél – aki aztán kénytelen volt mentegetőzni, hogy azért Magyarország nem ILYEN – és az Ítélet Magyarországon című dokumentumfilm Hajdu Esztertől, amely a büntetőjogi perre koncentrált, és most itt van a Genezis Bogdán Árpádtól, amely megpróbálja minden oldalról körüljárni az eseteket.
Ami elsőre elég nagy merítésnek tűnt, az első kritikák sem lelkendeztek, illetve az alapkoncepcióban volt pár dolog, ami billegni látszott. Mint a süketnéma íjászlány, aki inkább tűnt képregényfigurának vagy két lábon járó művészfilmes szimbólumhalmaznak, mint kézzel fogható szereplőnek, és az előzetesben sem tudtam kivenni, hogy éppen őt mutatják, vagy Cseh Annamáriát, aki a stáblistán már Anna Marie néven szerepel. Aztán elkezdtem nézni a filmet, és mindez már nem különösebben számított, mert vitt magával a sztori, a hangulat és a képek. Meg egyfajta indulat. Elsőként Ricsivel ismerkedünk meg, egy apró termetű kisfiúval, akinek apja börtönben ül falopásért, a család többi része a falu legvégén álló lepusztult házban él.
Mint tudjuk, ezek voltak a gyilkosok kedvenc célpontjai, és látjuk is, ahogy egy este – pont azután, hogy a veszetté vált házőrző kutyát le kellett lőni – záporozni kezdenek a Molotov koktélok a házra, majd egyenként puffantják le a menekülőket. Ricsi túléli, de együtt kell élnie a történtekkel, és amit ő nyilván nem fog fel, azzal is, hogy ő túlélte, más nem. Ugrunk egyet, és megismerjük Virágot, a csonka családban élő hallássérült lányt, akinek az íjászat a hobbija, és önkéntes egy ebtelepen, ahol össze is jön egy nála idősebb sráccal, aki, mint hamarosan kiderül, benne van a gyilkosságokban, de ki akar szállni. És végül megismerjük az ügyvédnőt, akit rábeszélnek, hogy vállalja el az ekkor már elfogott férfi védelmét, és aki maga is a saját fájdalmaival, veszteségével küzd.
Ezt onnan tudjuk, hogy esténként rengeteget fut odahaza a futópadon. Úgy értem, rengeteget, mert ennek a szálnak ez a - talán túl sokszor is - visszatérő motívuma. Merthogy akar itt vezérfonál és szimbólum mind a három, egyébként egymásra remekül rímelő szálban, az áldozat, az elkövető és a többségi társadalmat képviselő védő történetében, annyi, hogy kevésbé erős vízióval rendelkező rendező minden lépésnél elhasalna bennük, de Bogdán, aki első filmje, a majd tíz éve készült Boldog új élet elkészítése óta érett filmessé vált, nem keveredik beléjük. Van ugyan, amikor érzi az ember, hogy kicsit sok a(z áldozati) máglya vagy más szimbólum, de mindez zökkenőmentesen épül bele a történetbe, sőt, erősíti azt, mint például Virág hallókészülékének zörejei, akárcsak Dobos Tamás tényleg fantasztikus képei és Víg Mihály zenéje.
És hát, ami legalább ilyen fontos, Bogdán Árpád arcokat is jól választott – és jól is használta őket. A szinte véletlen castingolt Csordás Milán elementáris erővel vonzza a tekintetet, rendkívüli jelenléte van, az ő történetszála egy egész filmet is elvihetett volna, míg az íjász lányt játszó Illési Enikő Anna nagyon szerethető, egyszerre erős és törékeny. És persze ott van Cseh Annamária, aki persze volt szupermodellként egyben a film legismertebb szereplője – a többiek fele részben amatőrök, fele részben profik -, és rendkívül szimpatikusan visszafogottan, minden allűr nélkül hozza azt a karaktert, akiről a legkevesebbet tudunk meg, és aki a legkevesebbet adja magából. Nyilván érezte a feladat nagyságát, mert ez egy fontos film, ami, bár egyes jeleneteken érezni rajta az indulatot is – a házat ért támadást nem lehetett máshogy leforgatni, tényleg gyomorszorító -, mégis több benne a jóindulat és a remény, mint a keserűség. Pedig az is lehetne…
Értékelés: 9/10
