Roman Polanski egyszerre mesél arról, milyen lehet középkorú nőnek lenni és milyen alkotói válságba kerülni, és legalább az egyik téma nagyon közel állhat hozzá. A másik a feleségéről szól.
Roman Polanski egyrészt az a botrányos életű filmes, aki Amerikában megrontott egy 13 éves lányt, majd elmenekült az országból az ítélet elől, és azóta is Franciaországban él. Másrészt ő a Kínai negyed , a Rosemary gyermeke vagy a Vámpírok bálja, és persze a saját, gyötrelmes lengyelországi gyerekkorát is megidéző A zongorista világhírű, ragyogó tehetségű rendezője. Életét megannyi ellentmondás, okozott és elszenvedett tragédia jellemzi, és persze nem a mi posztunk kifejteni, elemezni és visszahámozni, hogyan alakítja ez még ma is a jellemét, alkotói énjét, hiszen vannak erre fizetett szakemberek, de minden egyes munkája mögött ott áll mindez a kettősség. Az Igaz történet alapján mögött is.
Hősnőnk, a Párizsban élő Delphine sikeres írónő, akinek előző regénye azonnal bestsellerré vált, ám ahelyett, hogy a dicsfényben fürdene, kétségek gyötrik. Egyre csak halogatja, hogy belevágjon következő könyve megírásába, alkotói válságba került, ami ebben a szakmában azért nem lehet olyan ritka dolog. Egy összejövetelen aztán találkozik egy rejtélyes, fiatal nővel, aki csak Ő – az eredeti franciában Elle – néven mutatkozik be. Ő gyönyörű, határozott és rajong Delphine-ért és munkásságáért, ugyanakkor mindenről véleménye van, és annak hangot is ad, ráadásul ő is írónő, igaz, nem a saját nevén ír, hanem hírességek önéletrajzát készíti el. A két nő között szoros barátság szövődik, Ő pedig egyre jobban betüremkedik Delphine életébe, és lassan átveszi ott az irányítást, az egyre kevesebb önbizalommal és akaraterővel bíró nő pedig még hálás is ezért.
Merthogy Ő olyan, mint a hősnőnk szebb, fiatalabb és főleg öntudatosabb énje, és a kérdés persze az, hogy ez jó vagy rossz. Meg az, hogy ki az, aki minden látszat ellenére valójában irányítja az eseményeket. És az is, hogy mindezt szó szerint vagy átvitt értelemben kell értenünk. És másra nem hagyatkozhatunk ennek eldöntésére, mint Emmanuelle Seigner és Eva Green játékára. Mert hiába van számos színes helyszín, körhinta, kiállítóterem, kávéház, vidéki nyaraló és egyebek, mindez egy kis kamrában vagy a konyhában is játszódhatna, ahogy az olyan szebb napokat látott színészek, mint Vincent Perez és Dominique Pinon jelenléte is inkább csak jelzésértékű. És ne feledjük, Seigner Polanski kedves neje, aki a forgatókönyvet ezúttal a női lélek régi kutatójával és megszállottjával, Olivier Assayasszal közösen jegyzi.
Vagyis amit a rendező a válságban lévő főhősről, az alkotni képtelen alkotóról mond, azt nyilván magáról is mondja. Azaz némi huszárcsínnyel írt és rendezett egy filmet arról, milyen nehéz alkotni – értsd, filmet írni és rendezni -, vagyis az Igaz történet egyfajta blöff. Ami nem jelenti azt, hogy ne szólna valamiről vagy ne lenne súlya, csak önmagáért való. Karpótlásul azonban ott van a két színésznő alakítása, Seigner csendes profizmusa és Eva Green izzó jelenléte. Green 13 év után először játszik újra francia filmben, franciául, és most egy igazi mániákus. Nem mondom, hogy nem tolja túl időnként – vagy nem tolatja vele túl a rendező -, és azt sem mondom, nincsen ebben némi ripacsság, de amit csinál, az rendkívül hatásos. Igaz, láthattunk tőle hasonlót a Tim Burton rendezte Éjsötét árnyékban és a Penny Dreadfulban (Londoni rémtörténetek), de más kontextusban. Villogó kékeszöld szemei uralják a filmet, ami jó is meg rossz is – én nem tudtam eldönteni, melyik, ahogy azt sem, mit kezdjek a kivetített alkotásképtelenség összesen 102 percével.
Értékelés: 6/10
