Pedro Almodóvar persze nem tűnt el, itt volt eddig is, csak régóta nem azt csinálta, ami igazán jól áll neki. Most viszont újra görög drámába öltött giccsparádét készített, hogy a Jóistenke áldja meg!
Kinek ajánljuk? Akik vevők Pedro Almodóvarra, szeretik a melodrámát és imádják Madridot, ahol a történet nagy része játszódik.
A 2006-os Volver volt Pedro Almodóvar utolsó nagy női drámája, és lehet, hogy mások mást gondolnak, de igazából ez a stílus, téma és hangvétel áll neki igazán jól – nem úgy, mint például a könnyed és harsány vígjáték, mint amilyen legutóbbi munkája, a Szeretők, utazók volt. A Julieta újra ezt hozza, igaz, néha talán túl vázlatosan, talán kevésbé erős karakterekkel, de biztos történetmeséléssel, csodás arcokkal és dagályos érzelmekkel – és ez utóbbi csakis jót tesz magának a filmnek.
A címbéli Julieta még mindig csinos ötvenes nő, aki épp új életet készül kezdeni Portugáliában a pasijával, amikor az utcasarkon egy régi ismerősbe botlik, aki hírt hoz lányáról, Atiáról. Ahogy az hamarosan kiderül, Julieta 12 éve nem látta a gyerekét, és lassan azt is megtudjuk, miért. Hősnőnk visszaemlékezéséből megtudjuk, hogyan ismerte meg lánya apját egy különös téli vonatúton, hogyan találtak valamivel később egymásra és miként veszítette el a nő először a férjét, majd a gyermekét. Utóbbi évekkel apja halála után fogta magát egy szép napon, és egyszerűen eltűnt – nem úgy, mint a krimikben, hanem úgy, mint aki már nem akarja, hogy megtalálják.
Almodóvar filmjeit mindig igazi élvezet nézni. Egyrészt még a legvázlatosabb történeteinek is mindig megvan a maga lendülete – és itt tényleg sok mindent csak pár vonással érzékeltet, és nem csak a lényegtelen részleteket, de fontos szereplők sorsát is. Kereken huszadik játékfilmjében egyébként a irodalmi Nobel-díjas kanadai írónő, Alice Munro három novelláját gyúrta össze, és egy darabig úgy nézett ki, hogy a film angolul, amerikai színészekkel készül el, de Pedrót egyszerűen nem vitte rá a szíve, hogy más nyelven forgasson, mint a csodásan pergő kasztíliai spanyol, bár a történet jelentős része a szeles északi Galíciában játszódik.
Másrészt azért annyira jó Almodóvar munkáit nézni, mert annyira egyben van bennük minden, még akkor is, ha ebben van egy jó adag sznobság. Hősei érzéseit mindig a megfelelő színpalettával jelzi – itt elsősorban a piros, kiegészítésként pedig a kék dominál, akárcsak a Mindent anyámrólban -, de az a tér is mindent visszatükröz, amelyben ezek az emberek mozognak a tapétától kezdve az asztalon fekvő könyveken át az ételekig, amiket a szereplők fogyasztanak. És nem csak arról van szó, hogy a rendező egy jó operatőrrel és egy rutinos díszletessel dolgozik, hanem itt tényleg minden harmonizál és tényleg mindent jó nézni.
Ráadásként Almodóvar nagyon figyel színészeire, azok minden rezdülése beleépül a történetbe. A fiatal Julietát alakító Adriana Ugarte különösen megkapó, a rendező „kabalaszínésznője”, az egészen különleges arcberendezésű Rossy de Palma pedig karrierje talán legfurcsább szerepét kapta, és élvezettel játssza el a néha egészen hátborzongató házvezetőnőt. Messze nem ez Almodóvar legjobb filmje, sőt, ha szigorú lennék, azoknak inkább csak utánérzése, de ez egy nagyon-nagyon jó utánérzés.
Értékelés: 8/10