Van, amikor pusztán azért készül egy nagysikerű filmhez egy új rész, hogy még egy bőrt lehúzzanak az eredeti sztoriról, és lehetőleg minél több pénzt keressenek ezzel, és van, amikor magából a sztoriból és a karakterekből adódik a folytatás lehetősége. Legalábbis ezzel érvelt Matthew Vaughn (Torta, Csillagpor, X-Men: Az elsők) rendező, amikor rábólintott a Kingsman 2-re, vagyis a Kingsman: Az aranykörre, ami tényleg rengeteg lehetőséget rejtett. Ezek közül nem mindet sikerült kiaknázni, bár a régi recept most is működött.

A régi recept ugyebár annyi, hogy a Kingsman titkosszolgálat új embere, Töki amolyan utcagyerek, egy proli srác, aki kikupálódik mentora irányítása alatt, és elegánsan, de határozottan számolnak le megalomániás gonosztevőkkel, számos szuperkütyü segítségével. Ez ugyebár nagyjából a James Bond film formulája a proligyerek részt leszámítva, de Daniel Craiggel abból is jött egy kicsi a régi szériába. Új filmhez persze új elemek is kellenek, és ez ebben az esetben egy új világuralomra törő főgonosz és Amerika. Az új gonosz, a kábítószerkereskedést világszerte ellenőrző, az 50-es évek desingjánál leragadt Poppy lerombolja a cég központját, és minden Kingsmant legyilkol, csak Töki marad életben, mert éppen pofaviziten volt a norvég királyi családnál – hercegnő a csaja -, és a kiképzőtiszt Merlin, mert őt nem tartották elég fontosnak. Ők ketten a vészforgatókönyvet követik, ami Amerikába vezeti őket a testvérszervezethez, a Statesmanhez.

A Statesman csak annyiban más, hogy cowboykalapot hordanak, ízesen beszélnek, és tagjait lovagok helyett italfajtákról nevezik el. Így kerül a képbe Tequila és Whisky ügynök és mások is, így a két társaság együtt indul Miss Poppy és csatlósai ellen, akik között, akárcsak az első részben, most is van olyan, akinek fémből van az egyik végtagja. És sok minden más is olyan, mint az első részben, például visszatér egy fontos szereplő, akiről már azt hittük, elvesztettük, most is van áruló, és nagyon hasonlóak az akciókoreográfiák – bár a legendás, négy perces iszonyú tömény templomi mészárlásnak a nyomába sem érnek, de megkapjuk egy korábbi verzió paródiáját is.

A gond inkább az, hogy a sokszor tényleg bámulatos és mindig zeneileg is megkomponált akciójelenetek közötti részt nehezen töltik ki, főleg azért, mert érthetetlenül és indokolatlanul hosszú a játékidő, és kissé túl csavaros az ördögi terv, aminek része, hogy bárkinek, aki kábítószert fogyasztott, elkékülnek az erei. Kezdünk Londonban, elmegyünk Kentuckyba, majd irány a Glastonbury fesztivál, aminek nincs semmi értelme azon túl, hogy bemutatják a filmtörténet első szupertotál ujjazását, és nem én erőltetem a témát, mert ezt tényleg az arcunkba tolják. Majd jön az olasz Alpok, újra Amerika, és aztán Ázsia. Van persze, ami jól sül el és valóban vicces, de sok minden csak az idő kitöltésére van, vagy, ahogy azt a rendező megígérte, az érzelmi vonal kidomborítására. Ami nagyrészt felesleges, egy James Bond paródiában felesleges hosszan magánéletet élni, elérzékenyülni vagy barátságot ápolni.

Ennél fogva gyakran ül le a Kingsman második része, de leginkább az elsőhöz képest, ha önmagában néznénk – amire azért kevés esély van -, ez talán kevésbé lenne feltűnő. Taron Egerton mindenesetre hozza azt, amit korábban, Julianne Moore pedig remek őrült gonosz, bár semmi értelme annak, hogy egy harmadik világbeli dzsungel közepén éljen egy ott felépített régi amerikai városkában, ahol szomorú, énekes majomként tartja az elrabolt Elton Johnt. Az amerikai kollégák - Halle Berry, Channing Tatum vagy a Trónok harcából ismert Pedro Pascal - kevésbé szerepelnek jól, ami nem az ő hibájuk, a brit rendező, aki egyben forgatókönyvíró, zenei felelős és producer is egyben, egyszerűen nem tudja jól használni és adagolni őket. Van, akit nagy csinnadrattával felvezetnek, majd szinte az egész játékidőre elpaterolják valahová, és ilyesmit nem illik csinálni. Persze számoljuk bele azt is, hogy a különben nagyon szórakoztató film egyáltalán nem veszi magát komolyan, így a fentebb felsoroltakat is csak részben lehet számon kérni rajta.

Értékelés: 7/10