A gonosz japán politikus száműzi az összes kutyát a szemétszigetre, de a vitéz kisfiú a védelmükre kel, a leghipszterebb amerikai rendező pedig csodaszép képekben meséli el mindezt.
Aki ismeri Wes Anderson munkásságát, az tudja, mire számítson. Lenyűgöző atmoszférájú, extravagáns karakterekkel benépesített, elvarázsolt világra, amelyben a történet másodrendű fontossággal bír a rengeteg apró, csodálatosan kimunkált részlet mellett – amelyekben néha hajlamos elveszni nem csak a néző, de maga az alkotó is. A rendező eddig mindösszesen második animációs, ráadásul stop motion filmje a 2009-es A fantasztikus Róka úr után és négy évvel előző munkája, A Grand Budapest Hotel után soron következő alkotása pontosan ezt hozza, csak japán motívumokkal, helyszínnel és japán életérzéssel.
Japán divatos hely, ott mindennek valahogy története és értéke van, legalábbis szeretjük ezt gondolni, és nem lehet véletlen, hogy annyira szeretik a nyugati filmesek. Wes Anderson, az örök ínyenc is ezen az úton halad, azzal az apró különbséggel, hogy ő annyira autentikus szeretett volna lenni, hogy maga mellé vett egy társforgatókönyvírót az író, DJ és rádiós műsorvezető Kunichi Nomura személyében, hogy tényleg minden a helyén legyen, és nekivágott a kitaszított kutyák történetének, ami egy macskabarát ősi klánnal, egy sor kóbor kutyával és egy lázadó szamurájfiúval kezdődik a régmúltban. És ami egy gonosz polgármester machinációival folyatódik a közeljövőben, aki egy rejtélyes kutyanáthára hivatkozva a nagyváros, a fiktív Megaszaki összes kutyáját a közeli, hulladéklerakóként használt lakatlan szigetre száműzi.
A szemétszigeten az egykori arisztokratikus kedvencek számkivetettként élnek, falkákba verődve, kajamaradékokon marakodnak, mígnem egy napon közéjük pottyan az égből egy kisfiú. Atari Kobajasi a korrupt polgármester 12 éves nevelt fia, aki azért érkezett, hogy felkutassa hű testőrkutyáját, akit elsőként küldtek ide. Eközben a városban a tudósok megtalálják a kutyanátha ellenszerét, egy csapat lelkes diák pedig kiáll az állatok mellett, de nincs túl késő mindehhez? Él még hősünk kedvenc kutyusa? Bár Anderson fanyar humoráról is ismert, ez mégiscsak egy felnőtt ízléssel készült gyerekmese, szóval ne tessék ezen sokat agyalni és túl sokat izgulni.
Ami azt illeti, a történet egyes pontjaira már nem is emlékszem, pedig nem 15 éve láttam a filmet, hanem pár napja, csak egyszerűen nem ez a fontos. Sokkal fontosabb az, ahogy az apró, kézzel mozgatott bábuk megjelenítik az egyes karaktereket – a kutyafigurákat például igazi alpakka szőr borítja -, és az, hogyan beszélnek, milyen gesztusaik vannak és milyen az ízlésük. Például mit ennének a legszívesebben, ha kiszabadulnak a rothadó szemétdombról. És ugyanaz áll az emberekre is, és igen, a sok finom vagy finomkodó részlet néha átcsap modorosságba, néha elveszünk bennük. És a Kutyák szigete történetének nagyobb összefüggései a homályba vesznek, például az, miért is utálja a Kobajasi klán a kutyákat, és hogyan mondott le sok ezernyi ebről a gazdája. Egy csomó képre, karakterre és persze a hangulatra azonban emlékszem, és Wes Andersonnál ez számít.
Anderson volt a filmtörténet első igazi hipsztere, akinél a minőség és a menőség sokkal fontosabb volt magánál a sztorinál, ám ő sosem akart direkt menő lenni. Ő így létezik, nála a részletek maga a mese, a történet csak egy keret vagy ürügy ezek számára, és ami azt illeti, ezt már rég el is fogadtuk tőle. A Kutyák szigete ezzel együtt nem tartozik a legemlékezetesebb munkái közé, mert a japán (szöveg)környezetnek ugyan különleges hangulatot és szemkápráztató képeket köszönhetünk – ami egy percig sem tűnik karikatúrának -, ugyanez a maga ünnepélyességével, szertartásosságával egy ponton túl kissé monotonná teszi a cselekményt. Például azért, mert mindenki pont ugyanazzal a hangsúllyal beszél. Van viszont kárpótlásként egy kissé valószínűtlen, de irtó bájos szerelmi szál két kutya között – ilyen nélkül nincs is Wes Anderson film – és persze ott van a rendező összes haverja, Edward Norton, Bill Murray, Jeff Goldblum vagy Tilda Swinton, igaz, most csak a hangjukat kölcsönözték az egyes karakterekhez. És érdemes figyelni egy apró részletre a sok közül: ha a történteket valamelyik kutya szemszögéből látjuk, akkor a látványból hiányzik a piros és a zöld szín, mert ezeket az ebek nem látják.
Értékelés: 8/10