Egy piromániás cigánygyerek útja az ÁVH börtönén át egészen a távoli kazah sztyeppén épülő szupertitkos űrközpontba, ahol nem mindenki az, aminek látszik.
Amikor először megtudtam, hogy mi a Lajkó - Cigány az űrben története, és ez még a forgatás megkezdése előtt volt, azt gondoltam, hogy ezt ma, Magyarországon egy elsőfilmes rendező, ennyi pénzből, ilyen technikai háttérrel nem tudja megcsinálni. Legalábbis jól. Hogy egy elsőfilmes rendező ettől megijed és elszalad. A répa című rövidfilmjével ismertté vált Lengyel Balázs nem ijedt meg, nem szaladt el, végigcsinálta, amiért le a kalappal előtte, de ez a téma, ez a kor és ez a sztori nyilvánvalóan próbára tette.
Mert van itt minden, cigányfolklór, '56-os forradalom és a megtorlás, mélyen gyökerező gyerekkori trauma, sérült apa-fia kapcsolat, szovjet-magyar barátság, az űrhajózás aranykora, szerelem és mai politikai áthallás, illetve pár olyan dolog, amit egy kritikusnak ezen a ponton nem illik elárulnia, pedig hozzátartozik a történet szövetéhez, hogy úgy mondjam. Ez rengeteg, akár három filmre is elég anyag, mondjuk egy rutinos rendezőnek – és tudom, nem szép dolog felróni egy elsőfilmesnek a rutin hiányát. Ebből összerakva szépen halad előre egy történet, néha pár felesleges kitérővel Lajkóról, a cigányfiúról, aki mindig is az űrbe vágyott, ezért is robbantotta fel a kerti budit az édesanyjával együtt, és azóta még inkább oda vágyik, hogy anyukától végre bocsánatot kérhessen.
Aztán jön '56, az oroszok, egy félreértés és az ÁVÓ, Lajkó pedig pártfogójával, a lelkes és naiv téeszelnökkel, Karmazsin elvtárssal és rég látott, világ linkje apjával a bajkonuri űrállomáson találja magát, hogy ő lehessen az első ember az űrben – aki vissza is tért. Vannak itt még rivális sportolók, köztük egy jókora német hölggyel, megjelenik maga Gagarin és Leonyid Iljics Brezsnyev – az őt játszó színész sajnos inkább Torgyán Józsefre hasonlít, mint az igazi Brezsnyevre. És ez alapjában egy jó sztori, megvannak az izgalmai, vannak jó fordulatai, de nekem vígjátékként nem működött – a premier előtti vetítés közönsége végigröhögte a filmet, szóval tudom, ízlések és pofonok. Tudom azt is, hogy ez egy mese, de tudom azt is, legalábbis szeretem azt hinni, hogy tudom, mikor ül egy poén és mikor nem.
És tudom azt is, miért rossz, ha egy szereplő - a link apa, akit Pálffy Tibor játszik - egyetlen funkciója egy történetben, hogy nevessünk rajta, ha egy szaftosat káromkodik, és azt is, hogy egy kevésbé sikerült poént is el lehet jól sütni jó időzítéssel, ahogy egy, papíron még zseniális poént is agyon lehet csapni rossz időzítéssel. Itt többnyire az utóbbi történik. A Lajkót játszó Keresztes Tamás például alapjáraton nagyon vicces, még akkor is, ha éppen nem akar vicces lenni. Megvan benne az a buster keatonos fapofa, az a mozgás, jelenlét, ami minden burleszk alapeleme, ahogy Gyabronka József is zseniális, mint mindig, de ők a történet 97 százalékában passzív figurák, csak megesnek velük a dolgok, ők azokat sosem képesek alakítani – vagy nem is akarják. Ezt nyilván Lengyel is érezte, rajtuk nem is akart változtatni, mert ez volt a koncepció, és a vége felé félig sikerült, néha kicsit otromba viccek sorát kezdte rápakolni a sztorira, olyasmiket, amik mondjuk azért viccesek, mert egy nő nagyon nagydarab.
Pedig sok minden volt ebben a felállásban, van, amit sikerült is kihozni. A korszak megidézése és a politikai szatíra nagy vonalakban működik is, a film jól néz ki, hála Réder György operatőri munkájának, és látszik, hogy mindenben rengeteg munka van. A vígjáték azonban baromi nehéz műfaj, hiába az olyan nyilvánvaló előzmények, mint A tanú vagy a rengeteg, néha csak pár másodpercre feltűnő nagyszerű vígjátéki színész. Azért persze van, ami betalál, és nem véletlen, hogy Karmazsin Jenő elvtárs pont a Kunmadarasi Vörösiszap Termelőszövetkezet elnöke, ahogy az is sokaknak le fog esni, miért pont Vologyának hívják azt a szőke kisfiút, aki mindig Brezsnyev balján ül.
Értékelés: 6/10
