Hányszor láttuk már balsorsú szerelmesek történetét, ahol a lányt egy rémes betegség már az első percben halálra ítéli, de akad egy fess fiú, akit így is érdekel!
Úgy két éve értekeztünk arról, kissé keserűen, mennyi film születik a „gyönyörű, okos lány, aki súlyos betegségben fog meghalni, de előtte megismer egy fiút” témában, akkor a különben tényleg nagyon szerethető Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni kapcsán, most pedig itt van a műfaj új darabja. A címe Minden, minden és ebbe nyilván minden, de tényleg minden belefért. Például az, hogy a filmesek manipulálnak minket, eljátszanak érzéseinkkel és minden, de tényleg minden áron meg akarnak minket hatni.
A kérdés persze az, szabad-e ilyet? Akad olyan film, amely valós történetet dolgoz fel, nyilván egyszerre tiszteletadás és egyfajta terápia, a többi viszont gátlástalanul a könnyzacskónkat és a szívünket célozza meg, de nem azért, hogy elgondolkodjunk a problémán és esetleg segítsünk hasonló sors embereken – ami nem lenne egy rossz dolog -, hanem mindösszesen azért, hogy jegyet vegyünk a filmjükre, amelyben alig vagy közepesen ismert, de mutatós fiatalok játsszák el a haldokló lányt vagy az annak utolsó napjait megszépítő srácot. Csak megjegyzem, hogy én még olyan filmet nem láttam ebben a témában, ahol csúnyácska, pattanásos és szemüveges lányra talál rá egy előnytelen külsejű, de TÉNYLEG nagyon megértő s rendes srác.
A Minden minden legszórakoztatóbb része, hogy minden, de tényleg minden klisét képes felsorakoztatni ebben a témában, egy fordulatot leszámítva. Erre persze felkaphatja a fejét minden olvasó, hogy NA JÓ, DE OTT AZ A CSAVAR, AMI A VÉGÉN MINDEN IDÉZŐJELBE TESZ! Hát nem tesz, sőt. tulajdonképpen gyengíti az egész történetet, de a világért sem akarunk szpojlerezni. Lássuk, mit tudhatunk! Van egy 18 éves, korához képest fizikailag meglehetősen érett fekete lány, Maddy (Amandla Stenberg) aki nem hagyhatja el a saját lakását, mert olyan súlyos immunhiánya van, hogy gyakorlatilag egész életében sterilizált környezetben élt és így is kell majd élnie. Tegyük hozzá, remek is házuk van és innen tudni, hogy hősnőnk Amerikában és nem kis hazánkban él, ahol az őt egyedül nevelő anyukája aligha engedhetné meg ezt a kényelmet és a magánápolónőt. Ám Maddy izolált, de kényelmes élete egy nap a feje tetejére áll, amikor beköltözik a szomszédba családjával a Olly (Nick Robinson), aki azonnal nyomulni kezd a szomszéd lányra, nem érzékelve a különös jeleket, amik mind arra mutatnak, hogy egy súlyos betegről van szó.
És a két fiatal között ott van a faltól falig üvegfal, aminek nyilván jó sok kismadár repült már neki, és ami persze egy jó nagy és tetszetős szimbólum. Szimbolizálja a fekete lány és a fehér srác közötti társadalmi különbségeket – amik nem lehetnek olyan óriásiak, ha mindkettejük családja megengedheti magának ugyanazt az elegáns környéket – vagy az akadályok leküzdését. Mert a fiatalok végül nekivágnak a világnak, először csak a lány képzeletében, majd immunhiány ide vagy oda, a való életben is.
Az elsőfilmes rendezőnő, Stella Meghie Nicola Yoon azonos című, 2015-ben kiadott bestsellere alapján dolgozott – bizony, ma már ilyen hamar filmesítenek meg egy sikeres könyvet, hiszen már a nyomdába kerülés előtt megindul a licitálás. És sajnos meglátszik, hogy elsőfilmesekről van szó, Meghie nem tud vagy nem mer valódi érzelmekről beszélni, csak egy sablonos tiniszerelem divatos elemeit teszi egymás mellé, a különben bájon Stenberg képtelen fél percnél hosszabb időre feloldódni, egyedül a már veteránnak számító Robinson - Az 5. hullám, Jurassic World vagy A nyár királyai – képes valami eredetit és hiteleset megcsillogtatni, de ez elég kevés.
