Martin Scorsese állítólag 25 éve dédelgette a film tervét, most pedig amolyan karrierzáró jutalomként megrendezhette a jezsuita atyák pokoljárását a középkori Japánban. Ki ne álmodna erről?
Kinek ajánljuk? Akiket egy kicsit is foglalkoztat a hit kérdése, illetve azoknak, akiket érdekel az a kor, amikor a világ hirtelen tágulni kezdett és a távoli kultúrák már nem is voltak olyan távoliak – meg persze Scorsese mester tisztelőinek.
A történelemkönyvekben a felfedezések korának hívták azt az időszakot, amikor az egymással versengő európai hatalmak – Spanyolország, Portugália, Anglia, Hollandia és mások – hajói eljutottak távoli, addig legfeljebb csak híresztelésekből ismert földrészekre és ott meg is vetették a lábukat. A tengerészeket kereskedők, katonák és papok követték, és ha elég erősek voltak, hódítottak, ha nem, akkor is igyekeztek minél nagyobb befolyásra szert tenni, aminek a hittérítés is eszköze volt. Japán volt azon kevés országok egyike, amely sikeresen állt ellen az európai nyomásnak – amihez persze megfelelő erély és sokszor rendkívüli brutalitás is kellett.
Martin Scorsese nem hittérítő, szerencsére, annak ellenére, hogy évtizedek óta dédelgette a film tervét, már 1988-ban megvette Shūsaku Endō azonos című, 1966-os regényének jogait. A mélyen vallásos neveltetésben részesült rendező nem először veszi elő a hit és az ahhoz kapcsolódó kétely és kísértés kérdését, hiszen az annak idején oly nagy botrányt kiváltó Krisztus utolsó megkísértése is erről szólt. Most sem rejti véka alá, kikkel szimpatizált, de képes árnyalt képet festeni és mások álláspontját is tisztességes módon bemutatni, sőt, talán megérteni is. Hőse két portugál jezsuita szerzetes, akik a XVII. század derekán, a legnagyobb keresztényüldözés közepette érkeznek Japánba, hogy felkutassák mentorukat, Ferreira atyát, akiről az a hír terjedt el, hogy megtagadta a hitét.
A szerzetesek már a partot éréskor megismerik a helyi falvak keresztény lakosságának rettegéssel teli életét, ahogy azt is, milyen reménnyel tölti el érkezésük ezeket az embereket – és milyen veszélynek teszi ki őket a jelenlétük. És eljön a nap, amikor választás elő kerülnek és gyülekezetük tagjainak a sorsa az ő kezükbe kerül: ha megtagadják hitüket, amit arrafelé egy Jézus képmásra való taposással fejeztek ki, mások élhetnek. A japán hivatalnokok hol kegyetlen, hol rafinált módszerekkel próbálkoznak, de előfordul, hogy valódi vita vagy párbeszéd alakul ki a végül magára maradt portugál, Rodrigues és a vele szemben álló inkvizítor között, és utóbbi részek a hosszúra nyújtott film legizgalmasabb jelenetei.
Merthogy a Némaság két és fél órás, és nagyjából ilyen hosszúnak is érződik. Lassan bontakozik ki a történet, amely megannyi ismétlésre épül, például a családját már korábban elveszítő, hitét sokadszorra megtagadó részeges halász újabb is újabb gyónásával vagy a japán hatóságok sokadik fenyegető megjelenésével vagy leszámolásával, és ki tudja hányadik látványos ikontaposással. Ez nem sokat segít a filmen, amelyen az első másodperctől érződik a tisztességes szándék és a készítők legnagyobb elkötelezettsége, hiszen az alapvető dilemma már úgy a 30. perctől nyilvánvalóvá válik, csak más-más formában kell ezzel szembenéznie főhősünknek. Más kérdés, hogy Andrew Garfield – akinek ateista létére A fegyvertelen katona után zsinórban ez a második abszolút hit alapú munkája – játéka van olyan izgalmas és intenzív, hogy sokáig ne legyen unalmas az önismétlés.
Garfield nem mindenben és mindig jó, de tagadhatatlan, hogy oda kell rá figyelni, Scorsese pedig a legjobbat hozta ki belőle, például egy régimódi, vagy inkább klasszikus alakítást, ami az olyan patinás filmeket idézi, mint az 1986-os A misszió. Ami már csak azért is releváns példa, mert ott is jezsuiták térítik a helyieket és abban is játszik Liam Neeson. A Némaság megkövetel egyfajta áhitatot, némi előzetes bizalmat, hogy a valódi mondanivalót lássuk, az emberséget, a kétségbeesett válaszkeresést – de ha ez megvan, akkor minden más, beleértve a hibákat az önismétlést és a sokáig egy helyben ragadást, kevésbé lesz fontos. Rodrigo Prieto Oscar-díjra jelölt, valóban csodálatos operatőri munkája mindenesetre megkönnyíti az átlényegülést és a Japánt helyettesítő Tajvan csodás tájai fantasztikus látványt kínálnak.
A japán mellékszereplők kivétel nélkül mind nagyszerűek, sőt, kiemelkedően jók, a harmadik főszereplőként feltüntetett Adam Driver viszont meglepően kevés játékidőt és eljátszanivalót kapott. Pedig ő rendkívül izgalmas színész – igen, tudom, hogy sokan nem szeretik, mert Kylo Renként megölte Han Solót, de az csak egy film volt, az isten szerelmére!
Értékelés: 7/10
