A kérdőjel mindössze azért szerepel a címben, mert még csak június vége van, de jó eséllyel senki sem versenyezhet idén kúlságban a Drive tiniverziójával.
Kinek ajánljuk? Akik kíváncsiak arra, mi újat lehet még kihozni a bankrablós műfajból és akik szeretik, ha a zene viszi a filmet a hátán.
Az előzetesek ritkán hazudnak, és azt már az első trailernél tudni lehetett, hogy a Nyomd, bébi, nyomd jó lesz, pláne, ha hozzátesszük, hogy Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Scott Pilgrim a világ ellen) még nem rendezett rossz filmet. Abban ugyan volt némi lutri, hogy a főszerepet egy tök ismeretlen, és valljuk be, ránézésre teljesen jellegtelen srác kapta, de valljuk be, korrekt dolog, ha egy rendező nem megy mindig biztosra, és Ansel Elgort (A beavatott-sorozat) mellett ott van egy rakás ismert arc is. És ott van még a zene is!
A film nem találta fel a spanyolviaszt, nem is állítja magáról. A „gengszterek sofőrje" jó kis műfaj, nem is kell sokat hozzátenni, csak fel kell valahogy pörgetni a sztorit, azt pedig nem túl nehéz, ha 20 percenként bankot rabolnak. Na jó, néha pénzszállító autót, de az meg egy mozgó bank. Baby, vagyis B A B Y, ahogy azt többször is lebetűzik, nem az a tipikus bankrabló, még akkor sem, ha ő csak a menekülőautót vezeti, inkább olyan, mint egy átlagos gimnazista, jól fésült, szerény, mosolygós. Az nem derül ki, hogyan tanult meg ENNYIRE jól vezetni, azt viszont tudjuk, adósságot törleszt egy gengszternek, azért csinálja ezt a melót. A Doki (Kevin Spacey) mindig másokkal dolgozik, csak Baby az állandó társa, ő maga nem vesz részt az akciókban, arra ott van egy rakás fegyverbuzi őrült.
Itt viszont nem is a bankrablás a lényeg, a rablásokból mindig csak annyit látunk, amit az odakint várakozó sofőr is lát, ami már önmagában is nagyszerű húzás – sőt, egyszer maga a sofőr kénytelen felderíteni a terepet egy sokat látott nyolcéves kisfiú társaságában. Az akció mindig a menekülésnél kezdődik, ami egyrészt minden egyes alkalommal elképesztően van megkomponálva, másrészt nem ér véget a zsaruk lerázásánál. Mert a bandában azután is dolgozik az adrenalin, hogy megvan a pénz, és rendre megtalálják a nyilvánvalóan nem közéjük tartozó Babyt. A kérdés az, hol szakad el a cérna, és amikor a srác megismerkedik egy álmodozó pincérlánnyal, már neki is lesz vesztenivalója.
Baby egyébként csak külsőre olyan, mint egy átlagos tinisrác. Kezdjük ott, hogy folyamatosan szól a zene a fejében, és nemcsak azért, mert mindig zenét hallgat és gyárt is, hanem azért, mert mindent zenére csinál. Elgort, aki rendkívül kellemes meglepetés, ezt tökéletesen hozza. Zenére sétál, vezet – egyszer konkrétan azt kéri a rablóktól, hogy várjanak, amíg újra elindít egy számot - és még csajozik is, és ez adja meg a filmnek a szükséges pluszt. Az persze önmagában nem izgalmas, ha valaki zenére bólogat, azt úgy is kell megcsinálni, hogy tényleg menő legyen, és az sem árt, ha ez tényleg illeszkedik a sztorihoz. Itt nemcsak illeszkedik, hanem hajtja előre a történetet, ami zseniálisan használja fel és néha fordítja a feje tetejére a műfaj szabályait.
Ehhez persze kellenek az olyan rutinos rókák is, mint Jon Hamm és Jamie Foxx az egymással is acsarkodó, sokszor kiszámíthatatlan két nehézsúlyú bűnöző szerepében, akiknek a legjobb dumák jutnak, és persze kell Spacey a szokásos ravasz-cinikus üzemmódjában, és kell a sok akció is. A Nyomd, bébi nyomd nem hibátlan, középtájt kissé leül a sztori, nyilván azért is, mert a sokadik rablásnál nehéz fokozni a tempót, és nyilván érezni rajta más filmek hatását, egész pontosan a Drive - Gázt! hatását, de ott van a Kaliforniai álom is vagy a Jet Li féle Nyakörv, és ha a régieket vesszük, akkor logikusan a Gengszterek sofőrje vagy a Blues Brothers.
Az utóbbiakat Wrightnak esze ágában sincs tagadni, ez itt nem koppintás, inkább főhajtás, és a film egyszerre ízig vérig modern és kellemesen retro, persze csakis jó értelemben. És persze menő is, rohadtul menő, különösen ahhoz képest, hogy szemmel láthatólag nincs benne semmi felesleges jópofizás, kényszeres túldumálás vagy erőlködés. És ezért le a kalappal.
Értékelés: 9/10
A rendező egyébként úgy 1995 óta ült ezen a sztorin, vagyis volt ideje csiszolni pár dolgon, és menet közben egy videóklipet is csinált belőle a Mint Royale egyik számához, a Blue Songhoz, csak összehasonlításként azt is idebiggyesztjük a végére.
