Kritika: Örökség – Rémisztőbb, mint mondták!

Jó eséllyel ez az év horrorja, és tényleg olyan hideglelős, mint mondják, vagy még jobban, pedig minden családon belül marad benne. És pontosan ezért olyan rémisztő!

Azt mondták, ez a film aztán igazán fosatós, már elnézést a kifejezésért. Nem tévedtek, és azok a kisgyerekek, akiknek egy idióta mozigépész Ausztráliában tök véletlenül levetítette a Nyúl Péter előtt az Örökség előzetesét, nyilván hetekig rémálmaik voltak, mert már az is hihetetlenül ijesztő volt. Pedig nincs benne zombi, vérfarkas, mániákus sorozatgyilkos motoros fűrésszel, csak a kedves család. Mert itt minden a családban marad.

Íme, egy film, aminek szinte lehetetlen leírni a tartalmát, és nem azért, mert nincsenek meg hozzá a nyelvi eszközeink, hanem mert kapásból minden spoiler lenne, de az elejéből adunk egy kis ízelítőt. Kapásból a nagyi temetésével kezdünk, és a rutinos néző már itt gyanakodni kezdhet, mert, ahogy az anyuka is megjegyzi, sok a számára ismeretlen arc, és egyik sem tűnik igazán szomorúnak. Ahogy a család tagjai sem búsulnak igazán, sem anyu, sem apu, sem a nagyfiú, egyedül a kislánynak hiányzik a nagyi, de tőle mindenkit kitör a frász. Az arca, a beszéde, a mozgása önmagában is ijesztőbb, mint az idén levetített ÖSSZES horrorfilm, és az elsőfilmes rendező, Ari Aster nagyon rátalált az őt játszó Milly Shapirora. Rákerestem a lány képeire, és ő amúgy is egy kicsit ilyennek tűnik, de még dolgoztak rajta a szörnyű frizurával, túlméretes ruhákkal és sminkkel, és el sem tudom képzelni, a szülei hogyan képesek megnézni az Örökséget, de ez csak egy mellékszál.

A lényeg, hogy Ari Aster istentelenül ügyes rendező, elképesztő módon érzi, mitől horror a horror. A hangulattól, az érzéstől, a szereplők állapotától és az időzítéstől, nem a kiontott vér és belek mennyiségétől. És ahogy haladunk előre, egyre jobban romlik mindenkinek az állapota, esik szét a kicsi család, néha szó szerint darabjaira, és persze sokszor nem tudjuk, mi a valóság, mi a képzelet és mi az, amit a félelem szül. És persze mindez nagyrészt egy olyan házban történik, amilyen csakis egy horrorfilmben létezhet, ami ódon és patinás, ezernyi helyiségből áll, amik csak zegzugos útvonalon közelíthetők meg, és ami természetesen jó messze van mindentől és nincsenek szomszédok, csak az erdő meg a sötétség, és amihez némi újdonságként egy magasra épült jókora faház is jár. És persze anyuka foglalkozása is horrorfilmbe illik, apró házmaketteket és panorámaképeket épít, mind az életéről, és aki jól figyel, innen is elleshet pár dolgot a későbbiekre nézve.

Merthogy a későbbiekben jó sok minden történik, amit néha nem is olyan egyszerű nézni. Mert Aster csodálatosan építi fel történetét, egy percet sem altat, csak kitartja a feszültséget, néha már-már elviselhetetlen módon, amibe, mintegy szórakozásként, gyönyörű képeket épít – nagyon, de nagyon csodálkoznék, ha az operatőrt, Pawel Pogorzelskit nem jelölnék a legfontosabb díjakra -, rendszerint az előtt, hogy iszonyatos erővel kupán kólintson minket valami döbbenettel. Az utolsó negyedórára pedig eluralkodik a színtiszta őrület, elszabadul a pokol, de ekkorra már annyira megpuhítottak minket, hogy néhány oltári blőd fordulatot is hajlandóak vagyunk lenyelni. Az Örökség majdnem zseniális film, ami az ember legnagyobb félelmeire épít, arra, amitől mindenki retteg.

Nem a mélységre, a halálra, pókokra, a sötétre, a vérre vagy a migráncshordákra, hanem a saját anyánkkal való szembenézésre, ami fantasztikus húzás. Egyszerű, hatásos és Aster következetesen viszi végig az ötletet, ráadásul a klasszikus horrorkliséket is stílusosan építi mindebbe bele – a fél karomat rá, hogy a Rosemary gyermeke volt számára a kiindulópont. A „majdnem zseniálisban” persze a majdnem is számít, mert a tökéletes építkezés és atmoszférateremtés mellől egy dolog hiányzik, az empátia. Itt nincs kiért izgulnunk, mert senkit sem szeretünk meg. Toni Collette rég nem játszott szimpatikus karaktert, most anyaként sem az, a fiút játszó Alex Wolff kifejezetten idegesítő, pedig jó eséllyel neki kéne drukkolnunk, míg a színészlegenda Gabriel Byrne olyan passzív karaktert kapott, hogy ott minden mindegy. Ha az Örökségnek kicsit több szíve lett volna, örök klasszikussá válhatna, de így is esélyes az év horrorja címre.

Értékelés: 8/10

 

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu