Az amerikai srác és a francia lány egyéjszakás, mindkettőjüket megváltoztató kalandja máshonnan is ismerős lehet, de ezúttal Portugáliában járunk, a két szerelmesnek pedig nem kéne elválnia, mégis megteszik.
Kinek ajánljuk? Akik vonzódnak a balsorsú szerelmi történetekhez, akik kíváncsiak, mihez adta Jim Jarmusch a nevét és akik szerették Anton Yelchint, illetve vonzódnak Portugáliához..
Annak idején én is jártam Portóban, de a pörgő Lisszabon után túl borongósnak és álmosnak tűnt. Emlékszem a Duoro partján a bárokra, a pincészetekre, néhány régiségboltra, másra nem nagyon, de másnak nyilván mást jelenthet a város, például Gabe Klinger rendezőnek. Ő ugyan eredetileg Athénben készítette volna el különös hangulatú filmjét, de jött az ottani válság és az egész produkciót áthelyezték a patinás portugál egyetemi városba, ami valószínűleg remek döntés volt. Porto ódon utcáival és épületeivel mindent beárnyékol, ami passzol a két balsorsú szerelmes történetéhez.
Jake kallódó amerikai srác, hallgatag, magának való, Mati vidám francia régészcsaj, ők ketten véletlenül találkoznak egy este egy bárban. Azonnal szikra lobban köztük, ahogy ezt mondani szokás, együtt töltik az éjszakát, látszólag minden rendben van köztük, bár a lánynak van valami kapcsolata egy idősebb férfival. Aztán amilyen gyorsan fellobbant a szerelem, olyan gyorsan tönkre is megy különösebb magyarázat nélkül minden, sőt, filmidőben még gyorsabban, merthogy a történetet darabjaira törve, majd jól összekeverve, a különböző darabokat teljesen más idősíkban, sőt, más nézőpintből láttatva teszi le elénk a rendező.
A Porto 35mm nagyon sok szempontból a rendkívül sokat hype-olt - engem személy szerint irritáló - Mielőtt felkel a Nap antitézise. Az amerikai srác és a francia lány itt is hihetetlenül közel kerül egymáshoz egy kis éjszakai városnézés során, ám itt nem utaznak tovább, nem rajtuk kívül álló okok miatt válnak szét, és nyilván ez is a baj. Na, meg az is, hogy mindketten túlérzékeny, labilis személyiségek. Ők ott maradnak, és viselik a következményeket. A fiú mentőkötélnek tekintette a lányt, azóta céltalanul, összetörve bolyong a városban, de a találkozás a lányon is nyomot hagyott. Nekünk, nézőknek persze mást is jelent a film, tudván, hogy ez volt Anton Yelchin utolsó főszerepe, és így teljesen máshogy látjuk a tragikus balesetben fiatalon elhunyt színészt, itteni nyúzott, nyomorúságos jelenléte mintha megelőlegezné balsorsát.
A hazájában inkább modellként és tévésként ismert Lucie Lucast teljesen másként nézzük, részben mert gyönyörű, és máshogy is láttatja a kamera. A filmet, amelynek nem más, mint a legeurópaibb amerikai rendező, Jim Jarmusch volt az executive producere, több különböző formátumban vették fel. Wyatt Garfield operatőr hol 35mm-es, hol 16mm-es anyagra dolgozott, hol Super 8-as kamerát használt, utóbbival amolyan házimozi érzetet keltve, és ezek a váltott formátumok tökéletesen simulnak a hol előre, hol visszafelé mozgó idősíkokhoz és a szereplők közötti hangsúlyváltásokhoz. Ez mindez messze nem tűnik trükközésnek, a Porto 35mm valóban elképesztően intim, már-már szívszorítóan elégikus történet egy olyan múló emlékről, ami örökre képes nyomot hagyni maga után.
Értékelés: 8/10
