Az eredeti tervben még az NDK szerepelt volna, de a két román fiú és apjuk végül a bűnös Nyugaton köt ki, ahol hatalmas a kísértés. De valakinek haza kell mennie...
A családi történetek a legjobbak! Emlékszem miket mesélt apai nagymamám bátyja a brianszki erdőben átélt kalandjairól a háború alatt, és amikre nagymamám emlékezett Budapest ostromából vagy amit a Körtéren látott 56-ban, és nyilván minden családnak megvannak a saját történetei. A nagyjátékfilmesként debütáló Anca Miruna Lazarescunak egész biztosan, hiszen erről szól az Utazás apánkkal.
A német-román-magyar-svéd koprodukcióban készült film a rendezőnő apjának történetét meséli el, bár csak tippelhetünk, melyikük az a két Reinholtz fiú közül – ezt Lazarescu sem árulta el a sajtóvetítés előtt -, akik apjukat az NDK-ba viszik kocsival egy életmentő műtétre. A mindenben realista báty, Mihai orvos, kényszerből a titkosszolgálat besúgója, és ennek köszönheti, hogy tud útlevelet szerezni maguknak. Az öcs, Emil idealista, aki rajong a csehszlovák reformokért és hajlamos meggondolatlanságokra is, ezért a két fiú gyakran csap össze, de özvegy apjukért bármire képesek. Aztán valahol az NDK-ban a cseh határ felé igyekvő szovjet tankokkal találkoznak, és hamarosan minden külföldi állampolgárral együtt ők is gyűjtőtáborba kerülnek.
Román állampolgárként a Reinholtz család kényes helyzetbe kerül, mivel a nemrég hatalomra került, különutat járó Ceausescu elítélte a Varsó Szerződés fegyveres beavatkozását, aradi szászként viszont hamar megtalálják a közös hangot fogvatartóikkal, sőt, egy csinos nyugat-német lányt is megismernek. Aztán a sors úgy hozza, hogy az egész társaságot kerülőútként az NSZK felé irányítják, ami óriási lehetőség számukra, ugyanakkor tisztában vannak a következményekkel is. És a 11 éves kora óta Németországban élő rendezőnő tudja, milyen volt apja generációjának Romániában élni, és azt is, milyen volt annak idején a Nyugat bőségével és szabadságával találkozni. Főhőseink ironikus fordulatként azonban pont egy olyan nyugat-német társaságba kerülnek, akik megvetik a tőkés világot és idealizálják a szocializmust.
Jó dolog vagy sem, de a filmnek nincs sok köze a méltán sikeres román új hullámhoz, sokkal inkább az olyan (közel)múltidéző német munkákra hajaz, mint a Good by, Lenin!, és családfilmként sem vállal be kockázatosabb döntéseket, de ezt ne rójuk fel neki. Lazarescu közönségfilmet készített, saját, szükségszerűen leegyszerűsített világot épített fel, amelynek családtagja – vagy az azokat megszemélyesítő szereplők – minden rossz döntésuk ellenére csakis pozitív hősök lehetnek, mások pedig csak barátok vagy ellenségek. A film ezt vállalja is, ezzel nincs baj, gördülékenyen, közérthetően meséli el azt, amit róluk, helyzetükről és a korról zanzásítva tudni kell, és ennyivel nagyjából be is éri.
Elsőfilmes rendezőként Lazarescu kissé el is veszik a részletekben, a korhű ruhák, díszletek és kellékek között – a család ősöreg sárga Skodája külön megér egy misét -, és talán nem is volt ambíciója, hogy a családi sztorinál többet mondjon el és egy kicsit értekezzen a szabadság fogalmáról, de azt legalább jól mondja el. Minden szép kerek, jól is néz ki, viszont nincs igazi katarzis, csak némi melankólia, és ebben legalább közös a sorsunk a románokkal.
A színészek viszont remek munkát végeznek, a nagyobbik fiút játszó, rendkívül karakteres Alexandru Margineanuról fogunk még tartani, de az öccsét alakító Răzvan Enciu is remek, Susanne Bormann pedig egy jelenség a dögös, piros csikos garbóruhájában, aminek a szabásmintája annak idején biztosan megvolt a Burdában. És még valami, a zeneszerző Darvas Ferenc volt!
