Tekintsünk el attól az apróságtól, hogy hőseink nem légcsavar meghajtású léghajóban szállnak a magasban, hanem egyszerű hőlégballonban, de ez egy jó kis túlélőfilm, és még a meteorológia születésének is tanúi lehetünk.
Nem is tudom pontosan, miért is szerettem ezt a filmet. Talán azért, mert közvetlenül a félresikerült, sok szempontból nagyon irritáló új Woody Allen film, az Egy esős nap New Yorkban után láttam. Talán azért, mert a máskor szintén elég idegesítő Eddie Redmayne most nem volt olyan „furcsa” és tenyérbemászó, még úgy sem, hogy már megint egy újabb különcöt alakít itt is, de az is lehet, hogy a Léghajósok egyszerűen csak egy jól összerakott kalandfilm, egész pontosan túlélőfilm.
Ma, az űrrepülés és a sugárhajtású repülőgépek korában a léghajó vagy hőlégballon, esetleg hőléggömb meglehetősen primitív eszköznek tűnik, de sokáig ez volt az egyetlen eszköz, amely segítségével az ember a levegőbe, a felhők fölé emelkedhetett. A könnyű szerkezetű, roskatag ballonok és utasaik természetesen ki voltak téve az elemeknek, elég volt egy szakadás a kupola anyagán, és már zuhantak is le, a szél, ki tudja, merre sodorta őket, a súlyok pedig hol segítség, hol akadály voltak. Filmünk minden ilyen veszélyt amolyan oktató segédeszközként illusztrál, jó tanárként végighajtja hőseit a „szakmával” járó minden akadályon, miközben megtudjuk, miként került ez a két ember ennek a hőlégballonnak a gondolájába. Adott ugyanis egy pilóta és egy tudós, a küldetés pedig az eddigi magasságrekord megdöntése, de nem csak azért, hogy ezzel dicsekedhessenek, hanem azért, hogy bebizonyítsák, a meteorológia igenis tudomány.
Mert tudós hősünket, James Glaishert (Redmayne) eddig kinevette és kitagadta a tudóstársadalom, mondván, elég egy béka a befőttesüvegben időjóslásnak, de ő nem tágít. A rekordkísérlethez azonban kell egy tapasztalt pilóta, és kell egy szponzor, a megoldást pedig Miss Amelia Wren (Felicity Jones) jelenti. Ő tragikus balesetben elhunyt férje mellett kitanulta a léghajózást, akrobataként pedig ért a szórakoztatáshoz, ami kell a mutatványhoz – amit viszont Mr. Glashier rühell egy icipicit. Ám amikor a páros tényleg a felhők közé emelkedik, a világnézeti különbségek egyre kevésbé számítanak, majd ahogy emelkednek, jönnek az apró nehézségek, úgy is mint az oxigénhiány, a fagy és a jegesedés. És ahogy egy kollégám találóan megjegyezte, innentől mindez kicsit olyan, mint amit Sandra Bullock csinált a Gravitációban (2013), azt meg én teszem hozzá, hogy tényleg olyan, csak kicsiben.
Mivel a marketing nagyrészt arról szól, hogy mindez valóban megtörtént, meg ez a két ember amúgy is olyan szimpatikus, tudhatjuk, hogy olyan nagy baj nem érheti őket, ráadásul egyikük sem hagyja el a léghajót – igaz, a jókora kupola is „játéktérnek” számít. Ez és a gyakori visszaemlékezések használata garantálja, hogy ne izguljuk magunkat halálra, de a Léghajósoknak vannak nagyon jó pillanatai, és olykor tényleg megugrik rajta az ember szíve. Tom Harper rendező, aki eddig főleg a Birmingham bandája epizódjaival hívta fel magára a figyelmet, ért a feszültségteremtéshez, de most kicsiben játszik, viszont összehozta Felicity Jonest és Eddie Redmayne-t, akik A mindenség elmélete után elég összeszokott páros, és tényleg van köztük kémia, ahogy azt mondani szokás, Redmayne-nek pedig jól áll, hogy most nagyon visszafogott.
Egy titkot azonban el kell árulnom: mindez valóban megtörtént, egész pontosan 1862-ben, James Glaisher pedig létező személy volt, tényleg a meteorológia úttörőjének számít, az útra viszont egy férfi, bizonyos Henry Tracey Coxwell kísérte el, és ő hajtotta végre azokat a nyaktörő mutatványokat, amiket itt látunk. Amelia Wren kitalált személy, de ma a történetmeséléshez egy, a férfiakkal is felérő nő is kell. Az is igaz, hogy a léghajósnő alakja annyiban nem kitalált, hogy élt ekkor egy francia pilóta, Sophie Blanchard, az első nő, aki hivatásként űzte a légballonnal való repülést – izgalmas figura lehetett.
Értékelés: 7/10
