Halott lányt találnak nem messze a fiatal doktornő rendelőjétől, aki magánnyomozásba kezd, hogy kiderítse az áldozat személyazonosságát, mivel azt hiszi, megmenthette volna.
Kinek ajánljuk? A Dardennes testvérek tisztelőinek, az európai művészfilmek kedvelőinek, illetve a hétköznapi belga problémákra érzékenyeknek.
Mindig csodáltam, de sosem irigyeltem azokat, akik alulfizetve, minden különösebb megbecsülés és elismerés nélkül végzik munkájukat nap mint nap a köz érdekében. Ez nálunk különösen igaz – tessék csak megnézni egy bölcsödei vagy óvodai dolgozó munkáját és fizetését -, de máshol sincsen másként. Ilyen életet él a fiatal doktornő, Jenny Davin is, aki egy lerobbant belga kisváros még lerobbantabb részén egy pici rendelőben dolgozik, de hamarosan egy csilivili magánklinikán kezdhet rendelni, csakhogy egy este, jóval a zárás után csöngetnek a rendelő ajtaján. Jenny nem nyit ajtót, sőt, meg sem nézi, ki a késői érkező, mert éppen túlórázik és a gyakornokát kell lehordania, aki nem sokkal korábban lefagyott, amikor egy epilepsziás kisfiún kellett volna segítenie.
Másnap reggel kiderül, hogy egy halott lányt találtak a közelben, ahogy az is, hogy ez az ismeretlen, papírok nélküli, fekete bőrű lány csöngetett be hozzá, nyilvánvalóan valaki elől menekült. Jennyt szíven üti a dolog, lemondja a rá váró jól fizető állást, és nekilát, hogy kiderítse a lány nevét. Nem azt akarja megtudni, hogy mi történt vagy ki a tettes, csak a jeltelen sírba temetett lány nevét akarja kideríteni.
Csakhogy senki sem nézi jó szemmel a kutakodást, sem a rendőrök, a betegek vagy a környékbeliek, sőt, idővel már saját maga is bajba sodródik. Persze nem krimiről van szó, vagy legalábbis nem ez volt Luc Dardenne és Jean-Pierre Dardenne szándéka.
Ők más műfajban utaznak, a modern munkásosztály, a napi pénzproblémákkal küszködő áruházi alkalmazottak, melósok, szociális dolgozók és mások tragédiáját éneklik meg. A lakótelepek életképeit mutatják meg, miközben nem prédikálnak vagy erkölcsi tanmeséket fogalmaznak meg, nem keresnek felelőst, legalábbis nem teszik ezt közvetlenül, az igazságot az arcunkba tolva – amire például angol kollégáik időnként hajlamosak. Ennél fogva legújabb munkájuk, Az ismeretlen lány sem látványos, harsány darab. Hősnője nem visel sminket, kinyúlt pulcsikban jár, nem rendez drámát, ha úgy hozza a sors, és bár számos alkalma lenne kiakadni, csupán egyszer ragadtatja el magát, amikor kizavar egy fiatal srácot a rendelőből, mert az kamu igazolást kér tőle.
Adele Haenel (A küzdők, A bordélyház) szinte érzelemnyilvánítás nélkül, majdnem rezzenéstelen arccal viszi végig szerepét, pedig ott van a film minden egyes jelentében. Mégis tökéletes, amit csinál, hiszen elsősorban az elszántságot és fásultságot kell átadnia, amivel a magára vállalt feladat jár, legyen szó a halott lány azonosságának kiderítése vagy a lepukkant rendelő üzemeltetése. Haenel nem kifejezetten sokszínű színésznő, de az elszántság remekül megy neki, és sokak szerint nagyságrendekkel jobb, mint Marion Cotillard volt legutóbb a Két nap, egy éjszakában. Ez a fajta színészi és persze rendezői szikárság nyilván sokaknak nem fog bejönni, de akik ismerik a Dardennes testvérek munkásságát, azok aligha fognak csalódni.
A film csupán egy ponton, a legvégén csuklik meg, pontosan azért, mert kilép ebből a szikárságból, de nyilván kellett egy kitörési pont, egy dramaturgia csúcs, de én meglettem volna anélkül is.
