Az alapkoncepcióért le a kalappal: az Oscar-díjas Octavia Spencer ugyanis eddigi szerepitől merőben eltérően most egy hibbant nőszemélyt alakít, aki a helyi fiatalokat veszélyezteti.
A legizgalmasabb amerikai filmek nagyon gyakran a legtipikusabb amerikai helyszínen játszódnak – nem, nem Manhattanben, hanem Közép-Nyugat kisvárosaiban. Azokban a kisvárosokban, amiken évtizedekkel ezelőtt túllépett a fejlődés, ahol alig maradt munka és bármilyen perspektíva, ahonnan mindenki szép lassan elvándorol a nagyvárosokba, de ahol, ha nem is teljesen érintetlenül, még él a hagyományos életforma, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol olyan könnyű kitaszítottá válni. Mert ez történt annak idején a mosolygós duci Sue Annel is, és ezt sosem bocsájtotta meg senkinek – pedig csak bulikázni szeretett volna egy kicsit.
Csakhogy nem Sue Annel kezdünk, hanem egy Maggie nevű csinos, de kissé bizonytalan lánnyal, aki most költözött egy csendes ohiói városkába, ahol édesanyja annak idején felnőtt. A gimiben hamar barátokra lel, akik, mivel más szórakozási lehetőség nem akad, a városon kívül a kőrakásoknál szoktak találkozni, szívni és inni, már ha akad olyan felnőtt, akit sikerül rábeszélni arra, hogy megvegye nekik a piát, mivel őket fiatalkorúként nem szolgálják ki. Így ismerkednek meg Maggie és barátai a bolt előtt Sue Annel, aki nem csak az italokat veszi meg nekik, hanem felajánlja, bulizzanak az ő pincéjében, hiszen a háza úgyis a városon kívül van, nem zavarnak ott senkit. Csak két szabályt állít fel: Isten nevét nem vehetik a szájukra, és nem mehetnek fel a lépcsőn a házba. És ez remek ötletnek tűnik, megindulnak a bulik, amiken néha a Mami is részt vesz – azt kéri, hogy így hívják a fiatalok -, csakhogy a házigazda egy ponton túl kezd idegesítően nyomulós és erőszakos lenni, és több lány is azt veszi észre, hogy eltűntek bizonyos ékszereik.
Tate Taylor, aki A segítség (2011) és A James Brown sztoriban (2014) már dolgozott együtt Octavia Spencerrel - sőt, a színésznő előbbi filmben nyújtott alakításáért kapott Oscar-díjat – nem csinál egyértelmű gonoszt hősnőjéből, és ez okos döntés. Sue Ann egy labilis személyiség, és megvan annak az oka, hogy miért vált ilyenné, és vannak olyan momentumok, ahol csak tényleg szeretné jól érezni magát, aztán lassan, de biztosan átvált egy tomboló szörnnyé. Ha úgy tetszik, teljes Tortúra üzemmódba, mert a film sokat kölcsönöz Stephen Kingtől. És a Mami addig jó és élvezhető, amíg ez a váltás meg nem történik, amíg a nőnek mindkét oldala játékban marad, és félreértés ne essék, nem hasadt személyiségről van szó, az túl olcsó poén lenne. Addig, amíg csak egy burkolt fenyegetés a léte – és tényleg fenyegetés, mivel egyebek mellett egy állatorvosi rendelő összes termékével fel van szerelkezve -, addig működik a dolog, de Taylor képtelen egy rendes nagy, hátborzongató finálét levezényelni, és az utolsó tíz perc csalódást okoz, komolytalanná teszi az addig történteket.
Merthogy a Mami jól, hitelesen mutatja be a kisvárosi életet, és bár hősnője háttérsztorija nem sikerült teljesen meggyőzővé, mesterkedése izgalmas, és tényleg van a figurában valami hátborzongató. Ehhez képest a fiatalok a Maggie-t alakító Diana Silvers kivételével felejthetők – Silvers a szintén most bemutatott Éretlenségiben is fontos szerepet kapott, de szerencsére a felnőttek között egy sor remek színész akad, mint Luke Evans, Juliette Lewis vagy a mindig fanyar Allison Janney, és még kutyák is akadnak, hiszen oly sokan szeretjük őket. Szóval a Mami egy jó lezárással az év egyik horrorja is lehetett volna, de lássuk be, a merész elképzelésben eleve megvolt a kockázat.
Értékelés: 6/10
