Amikor tavaly novemberben kijött a Vegyél el előzetese, a filmes szaksajtó egy emberként kiáltott fel, hogy ez bizony az 1999-es brit romantikus komédia, a Sztárom a párom popzenei világba helyezett és Instagram-élőzésekkel felturbózott (azaz modernizált) verziója. A sztori szerint ugyanis a J. Lo által játszott popdíva, Kat Valdez a fatális véletlenek, avagy a sors játéka folytán összejön egy civillel, a bús képű matektanárral, Charlie-val, kapcsolatuk pedig a bulvársajtó és az átlaghapsi hozzátartozói és barátai figyelő szemei előtt fejlődik.

Szóval a vád teljesen megalapozott volt – annál nagyobb lett a zavar, amikor kiderült, hogy

a Vegyél el a hivatalos stáblista szerint egy bizonyos Bobby Crosby azonos című képregényén alapul.

Az eredetileg 2007 és 2014 között ’webcomic’-ként (vagyis digitális folytatásokban) megjelent mű ingyen olvasható a neten (ide kattintva élvezhetjük), szóval elég könnyű utánajárni, miből mennyit merítettek a Lopez-romkom alkotói.

A filmet megtekintve és a képregényt elolvasva pedig az derül ki, hogy az eredeti Marry Me már eleve egy kaotikus, a popkultúra legkülönbözőbb területeiről összeollózott, elsősorban talán Britney Spears, de a celebvilág számos más szereplőjének életéből merítő, a végére teljesen elszálló katyvasz,

A lényeg az, hogy a Vegyél el esetében egyaránt megállja a helyét, hogy Sztárom a párom-koppintásról van szó, és az, hogy az említett képregény adaptációja – főleg, hogy a graphic novel alkotóira minden bizonnyal eleve hatott Roger Michell és Richard Curtis bűbájos ezredvégi romkomja (a főhősét például Anának hívják, ami akár utalás is lehet a Sztárom a párom Anna Scottjára). Az az elég erős high concept, miszerint egy világsztár popénekesnő a koncertjén kiszúr egy „Vegyél el!”-táblát lobogtató átlagembert, és ott helyben, a színpadon hozzámegy feleségül, a Marry Me-képregényből származik (ahogy természetesen a főbb karakterek is), az viszont, ahogy a botcsinálta párocska viszonya ezt követően alakul, erősen a Sztárom a páromra hajaz.

átemeltek belőle (habár a Parker név a comicsból származik, a Sarah Silverman által hozott őrült figura erősen emlékeztet a Sztárom a páromból William Thacker dilis lakótársára, Rhys Ifans karakterére – főleg abban a részben, amelyben gusztustalan viselkedésével elhárítja a paparazzóveszélyt).

A filmben főszereplői státusza mellett producerként, azaz nemcsak előadóművészként, hanem alkotóként is résztvevő

Jennifer Lopez lenyűgöző gátlástalansággal nyúlt le ugyanis mindent, amit talált

(a filmvégi „táblacserélgetős” kulcsjelenetben még egy további Richard Curtis-romkomot, az Igazából szerelem címűt is megidézi), és ami azt a célt szolgálta, hogy megvalósítsa ezt a produkciót – amely azon túl, hogy az említett képregény hivatalos adaptációja és a Sztárom a párom nem hivatalos koppintása, valójában magáról J. Lóról szól. A saját maga erejéből a csúcsra jutó filmbeli latin-amerikai popdíva alakjában ugyanis nem olyan nehéz felismerni a hasonlóságokat Lopez életével, sorsával és érzéseivel, gondolataival.

Több monológ is van, amelyben kibújik a szög a zsákból, és amikor Kat Valdez Grammy-jelölése kapcsán arról panaszkodik, hogy rajongói ugyan mindig is voltak, de igazából sosem ismerték el, vagy amikor azzal kapcsolatban érvel, miért kell folyamatosan élőznie a közösségi médiában, vagy épp a sírás határán olvassa a folyamatosan ítélkező trollok kommentjeit, lehetetlen nem arra gondolni, hogy most

igazából J. Lo saját mondatait hallhatjuk és saját reakcióit láthatjuk.

És igazán könnyű lenne a sztár sirámait elintézni egy „jaj, szegény gazdag lány!”-legyintéssel. Csakhogy amennyire a hírességek kihasználják a rajongóik érdeklődését és pénzét, ugyanannyira használják ki ugyanezek a rajongók a celebeket, amikor odaböfögnek valami hihetetlenül sértőt az Insta-oldalukra, vagy épp tárgyiasítják őket egy közös szelfi és egy autogram kedvéért. Kat Valdezt a végsőkig megalázza szintén popsztár szerelme, amikor a nő a média és a közösségi média összes platformján élőben közvetített esküvőjükön tudja meg, hogy a férfi megcsalta. És mivel Jennifer Lopez volt az, akinek nem kicsit nyilvánossá tett házasságain és szerelmi életén csámcsog évek, sőt évtizedek óta az egész világ (most épp azon, hogy megint összejött egykori vőlegényével, Ben Affleckkel), nem nehéz észrevenni a párhuzamot a fiktív és a valódi popdíva között.

És ezért nem olyan könnyű megvetni a művészt azért, amiért saját magára szabta mások eredeti szellemi alkotásait, úgy válogatva az alapanyagokból, mint dizájnerboltban a márkás cuccok közül (hiszen a Vegyél el természetesen – és hálistennek – nem követi hűen a Marry Me-képregény fordulatait sem, csak ütős alapötletét és egyes karaktereit használta fel). J. Lo ugyanis nemcsak emlékművet állít magának, de eközben fogja a szívét, és kiteszi elénk. Elmondja, hogy mennyire fáj neki, amikor folyamatosan ítélkeznek felette, amikor kiröhögik egy olyan botlásáért, amit másnak elnéznének, és amikor úgy bánnak vele, mintha nem valódi, érző ember lenne, csak egy vicc, akin röhögni lehet, ha épp sz*r kedvünk van.

Nehéz a Vegyél elről spoilerek nélkül írni, mivel csak az első félórájában három olyan ütős fordulat van, ami ugyan már az előzetesbe is bekerült, de olyan váratlan és jól felépített az egész, hogy inkább nem lőnénk le a poénokat.

A lényeg, hogy bármilyen életidegennek tűnik elsőre a film sztorija, az alkotók mindent megtettek, hogy megtöltsék érzelmi hitelességgel.

Például miközben az eredeti képregényben a popsztár csak egy random őrült ötletnek engedve megy hozzá a valaki más „Vegyél el!”-tábláját tartó idegenhez, az pedig azért megy bele a dologba, hogy ne nézzék melegnek, amiért esetleg mégsem veszi el a világ egyik legszexibb nőjét, addig itt a nő részéről az a motiváció, hogy valami kiutat keressen totálisan becsődölő szerelmi életéből, a férfi részéről pedig az, hogy egyrészt ne alázza meg azt az embert, akin már így is milliók nevetnek, másrészt az, hogy hősnek tűnjön 11 éves lánya előtt, aki szintén jelen van a koncerten, és aki amúgy sótlan alaknak tartja az apját.

És ebből a jelenetből jön le leginkább, hogy hiába nem vesszük komolyan, Jennifer Lopez nemcsak egy színészkedéssel próbálkozó énekesnő, hanem tehetséges színésznő. Ahogy a színpadon kérlelő szemekkel néz rá az átlagpasit megformáló Owen Wilsonra, azt üzenve, hogy

„lécci, csak te ne alázz meg még jobban!”,

abban szavak nélkül is benne van minden. És lehet nevetni rajta, hogy J. Lo 50+-osan megpróbálja 35+-osnak eladni magát, tarthatjuk szánalmasnak a brutális sminkjét, a face liftjét vagy a hónaljig felhúzott bikinijét, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy valami ambivalens módon még így is sikerül megőriznie a méltóságát.

Legutóbb Sandra Bullockról írtunk hasonlókat, de Nicole Kidmanre is igaz, és elmondható Jennifer Lopezről is.

Mert van valami ezekben az örök fiatalságot hajszoló ötvenen túli színésznőkben.

Hiába botoxoltatják tükörsimára a homlokukat, hiába plasztikáztatják merevre a vonásaikat (amivel elvileg dolgoznak), ott van az arcukon, de leginkább a szemükben mindaz, amit érzelmileg átéltek, egy több mint fél élet minden tapasztalata.

Ennek megfelelően a Vegyél el nem ostoba szabványromkom-fordulataival hat a nézőkre, hiszen nem az a megindító benne, hogy hogyan végződik (azt ugyanis mindenki tudja előre, aki egyet is látott már a műfaj darabjai közül), hanem maga Jennifer Lopez. A lefegyverző őszintesége, hogy kiköveteli azt a figyelmet, elismerést és tiszteletet, ami ennyi idősen, ilyen szakmai múlttal jár neki. És ebben a roppant mesterséges, Insta-sztoris, snapchates, Facebook-élőzős,

rendkívül műanyag világban, amit a film ábrázol, egyvalami igazi csak: ő és az elénk tett érzései. Szóval hajlunk rá, hogy megadjunk neki minden figyelmet, elismerést és tiszteletet.