Tom McCarthy filmjéről előzetesen annyit lehetett tudni, hogy az Amanda Knox-féle, egész Európában nagy port kavart gyilkossági ügy ihlette, és mivel az alkotót elsősorban a szintén valós eseményeken alapuló Spotlight: Egy nyomozás részletei Oscar-díjas forgatókönyvírójaként, illetve A legharsányabb hang című sorozat ötletgazdájaként ismerhetjük (kritikánk a Roger Ailes zaklatási botrányáról szóló szériáról itt olvasható), afféle parádésan megírt, ám erősen intellektuális és kissé távolságtartó bűnügyi-társadalmi drámát vártunk.

És a Stillwater valóban szenvtelen-realistán kezdődik, de McCarthy sokoldalú művész, hiszen a Spotlight és A legharsányabb hang mellett író-rendezőként ő jegyzi Az állomásfőnök és A látogató című érzékeny, édes-bús alkotásokat, illetve A cipőbűvölő című vicces-elvarázsolt opust, csak forgatókönyvíróként pedig a Fel! című szívhez szóló Pixar-mesét is. Új, régóta várt munkája (a Stillwater a Covid miatt is csúszott pár évet, az alkotó ráadásul előtte utoljára 2015-ben jelentkezett nagyjátékfilmmel, a már említett Spotlighttal) ennek megfelelően annyiszor vált stílust és műfajt, ahányszor csak közel 2 és félórás játékidejébe belefér.

Ez a 140 perc azonban egy kicsit sem tűnik hosszúnak – éppen azért, mert a kiválóan megírt forgatókönyvnek köszönhetően rengeteg minden fért bele, úgy a történéseket, mind az érintett témákat és az esztétikai minőségek széles skáláját illetően. A Stillwaterben egy felnőtt, egyetemista lányától (Abigail Breslin) elidegenedett apát ismerhetünk meg, aki oklahomai otthona és Marseille között ingázik, mivel a leszbikus szerelme meggyilkolása miatt ártatlanul elítélt, a francia városba cserediákként érkezett lány ott tölti börtönbüntetését, immár öt éve. Most azonban váratlanul egy új nyom bukkan fel, és az apa, Bill Baker elvakult elszántsággal ragadja meg a lehetőséget, hogy kimentse a börtönből Allisont, akinek elrontott gyermekkoráért (és elrontott életéért) vastagon felelősnek érzi magát.

A sztorileírás alapján a Stillwater könnyen tűnhet családi drámába oltott nyomozós kriminek, de ennél sokkal több van benne. Félúton például elengedi az addig a történések középpontjában álló nyomozós témát (hogy később váratlanul visszatérjen hozzá), és azt mutatja be, ahogy a lányát segítő vérbeli amerikai főhős hónapokra a saját közegétől kulturálisan teljesen eltérő francia tengerparti városba költözik, ahol egy helyi nő és a kislánya segítségével megpróbálja megvetni a lábát. Ez pedig nemcsak egy érzékenyen kibomló, óvatos love storyra ad lehetőséget, hanem Trump Amerikájának kritikájára, a rasszizmushoz kapcsolódó társadalmi kommentárokra, a jogos ítéletek és előítéletek egymásnak feszülésének megjelenítésére is – megdöbbentő módon mindenféle didaxis nélkül.

Bill Baker figurája értelmezhető ugyan az amerikai cowboymentalitást, a „cselekedjünk azonnal, csak aztán gondolkodjunk” etikáját, sőt sok esetben az erőszak kultúráját képviselő szimbólumként, azaz maga Amerika jelképeként, emellett azonban élő, lélegző figura; a forgatókönyv mellett elsősorban persze Matt Damonnak köszönhetően, akinek túlzás nélkül ez élete alakítása – ami egy Good Will Hunting vagy Tehetséges Mr. Ripley után hatalmas szó. A sztár ezúttal rendkívül kiforrottan, sőt alázatosan, a filmet mindenben kiszolgáló módon, példás visszafogottsággal játszik: minimalista eszközeivel szinte eggyé válik az általa megformált „redneck”-figurával, és még azt is eléri, hogy hiába kérdőjelezzük meg folyamatosan a tetteit, mégis neki drukkoljunk.

és még a súlyos sorstragédiát, a család jelentette eltéphetetlen szálakat és kitörölhetetlen nyomokat megfogalmazó témát illetően is hasonló filmmel (Affleck A visszaút című férfi melodrámájáról itt olvasható a PORT.hu kritikája).

Akárcsak A visszaút, a Stillwater is lélektanilag rendkívül gazdag, alaposan kibontott karakterdráma, hangulatilag azonban a McCarthy-mű inkább az olyan, a vidéki Amerikát egyszerre kritikával és empátiával megjelenítő, borongós-brutális (közép)nyugati bűndrámák sorába illeszkedik, mint A préri urai, A vér földje (kritikánk itt), az Ördög a részletekben (kritikánk itt) vagy a Mindig az ördöggel (kritikánk itt). S habár ezek között is találunk kiváló alkotásokat, a Stillwater még közülük is kiemelkedik, a már többször emlegetett forgatókönyvvel, amit ráadásul McCarthy és társai a példaként említett több alkotástól eltérően nem adaptációként, hanem eredeti ötletként valósítottak meg.

A Stillwater scriptje McCarthy mellett Marcus Hinchey, továbbá a francia Noé Debré (Dheepan – Egy menekült története) és Thomas Bidegain munkája (utóbbi alkotót A próféta és a Rozsda és csont forgatókönyvírójaként ismerhetjük), akik a legjobbat hozták ki egymásból. Közös forgatókönyvük apránként adagolja az információt, zseniálisan játszik a nézővel (az érzelmeivel és az intellektusával egyaránt),

váratlan fordulataival többször is felültet,

de jó értelemben, és a végére hihetetlenül messzire kanyarodik az így végeredményben tényleg csak a múzsa csókját jelentő Amanda Knox-esettől, megint csak jó értelemben. McCarthyék filmje tele van erősebbnél erősebb jelenetekkel, amiktől egyenesen görcsbe rándul az ember gyomra (a stadionban játszódó képsor és a kislány vallatása tényleg a zsigerekig hatol), és még akkor is hordoz feszültséget, amikor pontosan tudjuk, hogy mi fog történni. Lezárása pedig olyan összetett és megrendítő, hogy jó sokáig fogjuk emészteni.

A filmet a szeptember 10. és 18. között zajlott 17. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Hivatalos magyar mozipremierje sajnos nem lesz, de információink szerint november után érdemes majd keresni a streaming szolgáltatók kínálatában.