Idén januárban mutatták be a magyar mozik a Botrány című életrajzi filmet, ami (olyan sztárok főszereplésével, mint Charlize Theron, Margot Robbie és Nicole Kidman) annak a történetét mesélte el, hogyan bukott bele a Fox News hírcsatornát a csúcsra juttató Roger Ailes abba, hogy az egyik műsorvezető, Gretchen Carlson – akit utána még nagyon sokan követtek – 2016-ban szexuális zaklatással vádolta.

Az eseményeket addigra már azonban igen alaposan körbejárta a Showtime tavaly nyáron indult hétrészes sorozata, ami azóta teljes egészében felkerült az HBO GO-ra. Miközben a Botrány kizárólag Ailes mocskos ügyeire koncentrált, és csak annak az évnek a történéseit vette végig, amikor a botrány kipattant, addig A legharsányabb hang egészen 1995-től, a Fox News Channel egy évvel későbbi indulásának előkészítésétől veszi végig a történéseket a 2016-os befejezésig.

Sok sorozatnál felmerül, hogy nehezen indul be, az első pár rész még nem az igazi, és ez A legharsányabb hangra fokozottan igaz. A Gabriel Sherman újságíró Ailesről szóló könyve (The Loudest Voice in the Room: How the Brilliant, Bombastic Roger Ailes Built Fox News – and Divided a Country) alapján készült széria tényleg nagyon részletezve mutat be mindent: azt is, ahogy az elején a tévés producer szó szerint a semmiből építi fel a csatornát, gyűjt maga köré embereket és birkózik a tulajdonos Rupert Murdochhal (elsősorban a közvetlen környezetébe tartozó bizalmasaival).

És hát valljuk be, mindez ilyen részletesen a szélesebb közönséget nem érdekli (nem véletlenül koncentrál a film csak a botrányra) – csak azokat, akik mély vonzalmat mutatnak a televíziós és politikai újságírás iránt. Sajnos három-négy rész is eltelik így, és az sem sokat segít a dolgon, hogy az epizódok között pár éveket ugró cselekményt az aktuális történelmi eseményekre, elsősorban az elnökválasztásokra hegyezik ki (ami persze logikus lépés, tekintve, hogy Ailesnek hatalmas beleszólása volt a dolgok alakulásába).

A legharsányabb hang akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor megmutatja, milyen ocsmányul viselkedik az (anti)főhős a nőkkel és az ellenségeivel (ez a kettő gyakran egybeesik), illetve milyen ádáz háború indul közöttük. Ennek első lépcsője, amikor korábbi szeretője, Laurie Luhn kezd kiakadni, és inkább már szabadulna tőle, de persze ez egy olyan férfi esetében, mint Roger Ailes, nem könnyű.

A második, amikor Ailes, saját paranoiája miatt, addigi leghűségesebb embere, a Family Guy és a Ted révén ismert Seth MacFarlane által alakított Brian Lewis, a Fox fő PR-osa ellen fordul. Végül a harmadik lépés a nagy finálé, amikor a férfi bukását hozó műsorvezető, a mellőzött és megalázott Gretchen Carlson elindítja azt a dominósort, ami a szexbotrány kirobbanásához és Ailes bukásához vezet. Amint tehát láthatjuk, a sorozat szépen, fokozatosan van felépítve. Lassan indul be, és utána epizódról epizódra kapcsolnak magasabb sebességre, mind a tempót, mind az érzelmi intenzitást tekintve.

Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy az Oscar-díjas Tom McCarthy (Spotlight: Egy nyomozás részletei) és Alex Metcalf (Éles tárgyak) által jegyzett sorozat az utolsó részekre tartogatta az igazi nagyágyúkat, ami a rendezőket illeti. A hatodik epizódot ugyanis nem más rendezte, mint Stephen Frears, aki az olyan igaz történeten alapuló/történelmi filmjei után, mint A királynő, a Philomena – Határtalan szeretet, a Viktória királynő és Abdul és az Egy nagyon angolos botrány című minisorozat, vélhetően a kisujjából kirázta az egészet.

A hetedik részt pedig Steven Soderbergh állandó forgatókönyvírója, a megtörtént eseményeken alapuló művekkel szintén szoros kapcsolatot ápoló Scott Z. Burns, a Fertőzés, Az informátor! és a Pénzmosó forgatókönyvírója, a Plutónium rendezője dirigálta. És valóban azok a legjobban sikerült epizódok, amiket Frears és Burns rendeztek (és ez nem csak egy ember véleménye: az IMDb-n igen magas, 8,2 és 8,3 ponton áll a két szóban forgó rész).

És ami a sztorin és a rendezésen kívül még hozzájárul A legharsányabb hang kiemelkedő színvonalához, az természetesen a színészi játék. Ebben nyilván nagy szerepe van a maszkmestereknek is, de Russell Crowe úgy hozza Roger Ailest, hogy egy pillanatig sem látjuk benne Crowe-t: végig olyan, mintha egy gusztustalan, a nőket (és egyébként mindenki mást is) kihasználó, megalázó és eltipró, hatalom- és kontrollmániás öregembert figyelnénk.

Ailes fő ellenfele, Naomi Watts törékeny Gretchen Carlsonja egyszerre sebezhető és elszánt, elnyomott-alávetett és győzedelmes, aminek a színésznő mindegyik regiszterét nagyon jól hozza (ami azt illeti, jobban, mint Nicole Kidman a Botrányban). És aki még kiemelkedik a szereplőgárdából, az a Fox-főnök feleségét, Beth-t alakító Sienna Miller. Itt is sokat tettek hozzá a sminkesek, hiszen ahogy telnek az évek, évtizedek, az évek jobban meglátszanak a figurán, mint az eleve idős Roger Ailesen (a két ember között húsz év a korkülönbség), de az, ahogy a szinte végig száz százalékig lojális nőt az utolsó részben láthatjuk megváltozni, egyedül Miller érdeme. Mindennek köszönhetően A legharsányabb hang szűk hat órája – ha nem is annak indul, a végére – valóban lebilincselő élménnyé válik.