V I G Y Á Z A T ,  S P O I L E R V E S Z É L Y ! ! !

Izgalmas összeállítást közölt tavaly a The Independent magazin: összeszedték a mozgókép-történelem 49 legemlékezetesebb filmvégi záró mondatát. Akkor mi is csináltunk ezekből a klasszikusokból egy TOP10-es válogatást, de vérzett a szívünk amiatt, hogy a Vissza a jövőbe (Utak? Ahová megyünk, ott nincs szükség utakra!) vagy A bárányok hallgatnak (Szívesen elcsevegnék még, de egy régi barátomat várom... vacsorára.) emblematikus lezárása mellől ki kellett hagynunk olyan emlékezetes befejezéseket, mint amilyen az Ózban, a Psychóban vagy a Hetedikben volt. Íme tehát egy újabb TOP10-es lista!

1. Elfújta a szél (1939)

Igen, hazamegyek, és kitalálom, hogyan hódítsam vissza. Mert hiszen holnap új nap virrad.

Tavaly volt 80 éves minden idők egyik legismertebb romantikus filmje, az Elfújta a szél. Az amerikai polgárháború idején játszódó történet főhőse egy georgiai ültetvényes makacs lánya, Scarlett O'Hara (Vivien Leigh), aki hiába szerelmes a szomszéd birtokos legidősebb fiába, az életben mégis egy különös férfi, Rhett Butler (Clark Gable) válik főszereplővé. Pedig annak idején a rajongók kiakadtak, hogy Vivien Leigh lett Scarlett, Clark Gable pedig nem is akart játszani a filmben!

2. Óz, a csodák csodája (1939)

Nem baj, Toto, itthon vagyunk. Itthon! És ez az én szobám. És itt vagytok mind. És nem megyek el innen soha, de soha többé, mert szeretlek benneteket. És… jaj, Em néni, mindenütt jó, de legjobb otthon.

Az Elfújta a széllel egy időben forgott Hollywoodban egy másik 1939-es könyvadaptáció, az Óz, ami később szintén filmklasszikus lett (érdekesség, hogy George Cukor mindkettőn dolgozott, mint rendező - amíg hagyták). Bár az Oz, a nagy varázsló, L. Frank Baum 1900-ban megjelent meseregénye önmagában is klasszikus lett, a színes-szagos, táncikálós-énekelgetős adaptáció óta generációk dúdolgatják filmhez írt Over The Rainbow című, Oscar-díjas dalt, amit eredetileg a Dorothyt alakító Judy Garland énekelt.

3. Psycho (1960)

Ha netán mégis engem gyanúsítanának… Biztosan most is figyelnek. Hadd figyeljenek. Legalább látják, hogy milyen vagyok. Még ezt a legyet sem ütöm agyon. Remélem, figyelnek! Csak hadd lássák, és tudják meg, hogy milyen vagyok! Akkor majd elmondhatják, hogy még a légynek sem tudott ártani.

Folytassuk a sort egy újabb klasszikus filmmel, Hitchcock Psychójával, és annak legendás befejezésével, amikor a fogdában ücsörgő Norman Bates (Anthony Perkins) a saját anyja hangját hallja a bomlott elméjében. Talán ma már nem annyira ismert tény, hogy a Hitchcock zseniális thrillerje könyvadaptáció: az eredeti regényt a horror akkori királya, Robert Bloch írta, 1959-ben.

4. A cápa (1975)

– Mindig utáltam a vizet.
– Csak tudnám, miért?

Jöjjön még egy híres könyvadaptáció! Hiszen nemcsak az Elfújta a szél, az Óz és a Psycho köszönhette sikerét egy-egy ismert regénynek, de A cápa is, amit Spielberg a legenda szerint még a kiadás előtt, kefelevonatként elolvasott, és eldöntötte, hogy filmre viszi. A kultrendező persze a saját szája íze szerint módosította Peter Benchley eredeti sztoriját. A fehér cápa regényváltozata végén meghalt a cápaszakértő, Spielberg viszont a filmben szimpatikus hőst csinált belőle egy hippi óceánográfus (Richard Dreyfuss) képében. A könyv töketlen főrendőréből pedig egy idealizált apafigura lett (Roy Scheider), olyan, amilyen a rendezőnek sosem volt a szülei állandó veszekedései majd válása miatt.

5. Szörnyecskék (1984)

Hát itt a történet vége. Ha felrobban a televízió, kilyukad a mosógép, és elönti a fürdőszobát, ha a magnó csak visszafelé megy, nem kell mindjárt hívni a szerelőt. Helyesebb felgyújtani a villanyt és benézni a fiókokba, szekrényekbe, sőt, az ágy alá is. Mit tudja az ember, hátha egy manó szórakozik.

A Szörnyecskék volt az egyik első VHS-en látott filmem, azokban az időkben, amikor képmagnója még kizárólag csak egy-két olyan osztálytársamnak volt, akiknek gazdagok voltak a szülei. Talán épp a szocialista Magyarország és a „hanyatló Nyugat” közti társadalmi különbségei miatt történt, hogy a rendszerváltáskor, 1989-ben elkészített szinkron szövege a film végén más lett, mint az eredeti fináléban. Ott ugyanis a narrátor bekrepált légkondikról és elromlott videókról beszélt, a magyar változat munkatársai viszont jobbnak látták, ha a Kádár-kori kisember hétköznapjaihoz közelebb álló dolgokkal, például a felrobbanó Orion és Videoton tévékkel, vagy a megbízhatatlan kazettás magnókkal példálóznak.

6. Állj mellém! (1986)

– Máris megyek!
– Fél órája is ezt mondta.
– Tudom, apu mindig tök fura, amikor ír.
– Nem lett több olyan barátom, mint 12 éves koromban volt. De hát kinek lett?

Az Állj mellém! is könyvadaptáció: Rob Reiner Stephen King A test című novellájából forgatott filmet 1986-ban, olyan akkori híres gyerekszínészekkel a főszerepben, mint Corey Feldmannal vagy Joaquin Phoenix testvére, az 1993-ban drogtúladagolásban elhunyt River Phoenix. A történet elején a regényíró Gordon Lachance (Richard Dreyfuss) régi gyerekkori barátja halála apropóján visszagondol a tinédzser éveik nagy kalandjára, amikor nyomtalanul eltűnt a kisvárosi gyerekcsapat egyik tagja, ők pedig elindultak megkeresni a holttestét. Azóta sem nagyon készült ennél jobb és szerethetőbb film a felnőtté válásról (talán csak az Az, bár abban a misztikus szál volt a hangsúlyosabb), valószínűleg csak idő kérdése, hogy a mostani Stephen King-őrület idején készüljön belőle egy remake.

7. Az elveszett fiúk (1987)

– Minden rendben, papa?
– Ez az egyetlen, amit soha ki nem állhattam szeretett városkámban. Sok vámpír garázdálkodik itt.

Újabb kultikus coming of age-történet a '80-as évekből, a főszerepben a vámpírvadász Corey Feldmannal (valamint az országos cimborájával, a 2010-ben sajnos elhunyt Corey Haimmel), aki tinédzserként száll szembe a kaliforniai porfészket, Santa Carlát rettegésben tartó rockvámpírokkal. Akiknek a vezére nem más, mint a szemtelenül fiatal Kiefer Sutherland! A film végét a piázgatós nagypapa dohogása miatt szokták még napjainkban is besorolni a legjobb lezárásokat lajstromozó listákba.

8. Aki legyőzte Al Caponét (1987)

– Állítólag eltörlik a szesztilalmat. Akkor mit fog csinálni?
– Iszom egyet.

Ha már ütős lezárás, morcos férfi főhős, piázgatás és '80-as évek, nem maradhat le a listáról Brian De Palma kultfilmje, az Aki legyőzte Al Caponét sem! A szesztilalom és a gazdasági világválság éveiben járunk, a züllött Chicagóban. Eliot Ness (Kevin Costner), a vasakaratú finánc egy minden hájjal megkent ír zsaru (Sir Sean Connery) segítségével kapja el a korszak gengsztercézárját, a címbéli Al Caponét, akit ki más alakíthatna, ha nem a maffiafilmek királya, Robert De Niro!

9. Hetedik (1995)

Hemingway azt írta valahol: szép ez a világ, és érdemes harcolni érte. A második felével egyet értek.

Aki látta, alighanem sosem feledi el többé David Fincher 1995-ös kultfilmjének végét, aminek ugye a legemlékezetesebb jelenetében Mills nyomozó (Brad Pitt) végül lelövi az elvetemült sorozatgyilkost (Kevin Spacey) a semmi közepén, miután... olyasvalamit lát meg egy dobozban, amivel Gwyneth Paltrow azóta is előszeretettel viccelődik Halloweenkor. Mills társa, Somerset nyomozó (Morgan Freeman) ezután szomorúan mondja ki az utolsó jelenetben a fenti örökigazságot.

10. Memento (2000)

És most hol is voltam?

Christopher Nolan és Jonathan Nolan nevét ma már az egész világ ismeri, az olyan kritikai és közönségsikereik nyomán, mint A sötét lovag vagy a Westworld tévésorozat. Pedig a testvérpár már 20 évvel ezelőtt is nagyon jó dolgokat alkotott – például a Memento című kultfilmet, amiben Guy Pearce bosszút akar állni a felesége haláláért, csak épp nehezíti a nyomozását, hogy amnéziás, és a frissen szerzett élményeire is képtelen egy idő után emlékezni, ezért tetoválásokból és papírfecnikből kell kiokoskodnia, mi történt vele korábban. A „kis Nolant”, aki forgatókönyvíróként jegyzi ezt a filmet, ezek szerint már 2000-ben is nagyon érdekelték az olyan időben ide-oda ugró, a szokványos dramaturgiát felrúgó történetek, mint amilyen a Memento és a Westworld.