Michael Cimino vietnámiháborús-filmjének magyarországi újraforgalmazása kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy aki még nem látta, bepótolja ezt a lenyűgöző alkotást. Mi is megtettük. Pótvizsga rovatunk következik, nyomokban SPOILEREKkel.
Az egyetlen, nem túl professzionális indokom arra, amiért filmkritikus létemre eddig nem néztem meg A szarvasvadászt, annyi, hogy nem szeretem a háborús filmeket. Bevallom, hogy a legendás oroszrulett-jelenet viszont mindig is izgatta a fantáziámat, szóval a pótlás régóta tervben volt, és most nagyon is kapóra jött, hogy a hazai újraforgalmazási láz Cimino 1978-as művét is elérte (a film egyébként digitálisan felújítva látható a mozikban).
A dolog tanulsága és a jó hír számomra (és hasonló ízlésű sorstársaim számára), hogy
A szarvasvadász szerencsére annyival több mint egy vietnámiháborús-film – és annyival több mint egy háborús film.
Nemcsak arányaiban (szigorú értelemben véve a 3 órás játékidejű alkotásnak nagyjából csak a harmada játszódik igazi háborús közegben), de tartalmilag és mondanivalóját tekintve is.
Annak ellenére, hogy a mű vietnámi háborús klasszikusként vésődött be a filmes közvéleménybe, szabályos parabolaként működik, azaz bármely háborúra érvényes lehet. De ha eltekintünk a háborús háttértől,
illetve a szóban forgó trió tagjainak egymáshoz való viszonyát és a kapcsolat dinamikáját, változását.
A három acélgyári munkás, Michael (Robert De Niro), Nick (Christopher Walken) és Steven (John Savage) megmerítkezése a vietnámi háború poklában az ókori görög drámákból vett klasszikus forgatókönyv-iskolai szabálynak megfelelően három felvonásban jelenik meg, Cimino azonban markánsan változtatott az arányokon – nem véletlenül. Az előkészítés, megalapozás nála pontosan ugyanannyi ideig tart, mint a bonyodalom kifejtése és a megoldás/lezárás, azaz a cselekmény három egyenlő, egy-egy órás részre osztható.
Hogy még nagyobbat üssenek a háborús események, a rendező egy mindenki számára ismerős, mégsem hétköznapi, hanem ünnepi helyzetből rángatja át a nézőt a borzalmakba: egy esküvőből, ahol ráadásul az egyik főhős a vőlegény. Ezt a pravoszláv menyegzőt pedig az alkotók olyan hihetetlenül életszerűen, szinte dokumentarista eszközökkel jelenítik meg, hogy
És ez alatt az egy óra alatt olyan közel kerülünk a főhősökhöz, mintha személyes ismerőseink lennének.
Egy éles váltással a következő felvonásban ugyanezeket az embereket láthatjuk önmagukból kivetkőzve viselkedni és cselekedni – amivel nem tesznek mást, csupán az őrült helyzetre reagálnak. Ebben a második szakaszban található a híres oroszrulett-jelenet, amely a maga feszültségével, hatásosságával és szimbolikájával, tökéletesen felépített színészi teljesítményeivel akár egy külön elemzés tárgya is lehetne. A vietnámi fogságba esett hősök számára az orosz rulett egyszerre jelenti a menekülés és a halál lehetőségét, akárcsak a háború maga, bármely résztvevője számára.
Ugyanilyen egyszerű, mégis jól működő szimbólum a címben is emlegetett szarvasvadászat, a három férfi, de közülük is elsősorban Michael hobbija – ami a háborúból való visszatérés után már egészen más jelentést nyer a számára. Az ilyen primitív allegóriák mellett azonban (hasonló még a fegyverrel játszó kisgyerek Amerika metaforájaként, illetve a zárójelenet szomorkás, többszörös idézőjelbe kerülő hazafias nótája) sokkal kifinomultabbakat is találunk Cimino alkotásában. Egészen gyönyörű például az a jelenet, amelyben
a Vietnámba visszatérő Michael mintegy Kháron ladikjába szállva alámerül az Alvilágba, hogy megkeresse a barátját.
Ha a nézőnek nem is ugrik be pont a mitológiai hasonlat, a képsor atmoszférája érezhetően megváltozik, ahogy a főhős elindul végzetes útjára, hogy sort kerítsen az oroszrulett-szekvencia szívszaggató párdarabjára.
Legendák szólnak róla, milyen ellentmondásos volt annak idején A szarvasvadász fogadtatása, amit még akkor kezdtek el fejleszteni (a hetvenes évek közepén), amikor egészen friss volt a vietnámi háború élménye, és a téma még kifejezetten tabunak számított a hollywoodi stúdiórendszerben. 1978-as bemutatásakor, majd az 1979-es Oscar-gála idején tömegek tiltakoztak a film ellen (Robert De Niro nem is mert elmenni a ceremóniára), hiszen
mindenki talált benne valami kivetnivalót:
a háború ellenzői a vietnámiak rasszista ábrázolásmódja miatt támadták, és háborús propagandának minősítették (bár egyszerűen nem értem, hogy lehet ezt a filmet ilyen szemmel nézni, hiszen a rezonőr figuraként működő Steven szájából a vietnámi helyszínen konkrétan elhangzik az a mondat, hogy „semmi keresnivalónk itt”), a háború támogatói pedig hazafiatlansággal vádolták.
De A szarvasvadász valójában soha nem akart sem háborús propaganda, sem háborúellenes humanista kiáltvány lenni, „csak” egy film, ami tökéletesen mutat be három, ugyanonnan induló, mégis egészen máshova érkező emberi sorsot. A sors fintora, hogy a kezdeti elutasítás után a mű hatalmas karriert futott be, a kritika és a szakma is imádta (kilenc Oscarra jelölték, amiből ötöt meg is nyert) – és pont ez lett Michael Cimino rendező veszte (akinek későbbi, grandiózus bukásáról itt írtunk részletesebben).
A direktor ilyeténképp „egyslágeres” szerző maradt, akinek szinte csak A szarvasvadásszal emlegetik együtt a nevét – de elképzelni sem tudunk ennél jobb képzettársítást.
