Elkészültének 30. évfordulóján, felújított digitális kópiáról ismét mozikba kerül a Cinema Paradiso, amely ódát zeng arról az időről, amikor a mozi még igazi közösségi élmény volt!
Olaszországban az ötvenes évek közepén még több mint 17.000 filmszínház működött, javarészük vidéken, egészen kicsi városokban, falvakban is. Egész Európában sehol nem volt ennyi mozi, talán máshol sem a világon. A nyolcvanas évek végére a fejlődés, a tévézés elterjedése és videó forgalmazás és sok más tényező hatására ez a szám jelentősen csökkent, és a rendező/forgatókönyvíró Giuseppe Tornatore már a mozik eltűnését vizionálta filmjében. Legalábbis azokét, ahol egy közösség rendszeresen összejöhetett, ahol megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, összevesztek, egymásba szerettek, kibékültek, miközben a zajos nézőteret félig elfedte a cigarettafüst. És ez az élmény tényleg eltűnt – és nem pótolja a DVD, BluRay vagy netes letöltés.
A mozi persze nem tűnt el, és ennek mi sem jobb bizonyítéka, hogy Tornatore 1988-es legendás filmje, az akkori és mostani közönségkedvenc Cinema Paradiso újra a mozikba kerül, ráadásul digitálisan felújított formában. Pedig a film annak idején megbukott hazájában, kicsin múlott, hogy nem veszett el örökre. Az akkor még odahaza is ismeretlen Tornatore saját szülővárosában, a szicíliai Bagheriában forgatott, önéletrajzi elemekkel tarkított mozgóképsirató meséje ugyanis 150 percesen, rosszul megvágva és különösebb reklám nélkül került a mozikba, és bizarr módon a napjainkban csak gazemberként ismert Harvey Weinsteinnek köszönheti a sikerét. Ő vette meg ugyanis a nemzetközi forgalmazás jogát, mert látott fantáziát benne, de az volt a feltétele, hogy az csak újravágva kerülhet a mozikba. A majd’ fél órával meg- és átvágott filmet aztán jól reklámozva indította egy sor fesztiválon.
Ahol újra felfedezték. A Cinema Paradiso díjat nyert Cannes-ban, megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar- és Golden Globe-díjat, BAFTÁ-t és ami csak van, bemutatták szerte a világon, és hatalmas sikert hozott az alkotóinak. És felfedezték a nézők is, nálunk is imádták, amihez persze a jó történeten, a megidézett nosztalgián kívül kellettek az olyan remek színész is, mint Philippe Noiret. Aki ugyebár francia, jó, ha pár szót beszélt olaszul, így utólag szinkronizálták, mégis elképesztően hiteles a mozigépész Alfredo szerepében. Aki felkarolja és a szakma minden tudására megtanítja a kis Salvatorét, vagyis Totót (Salvatore Cascio). A vetítőterem és a gépház lesznek aztán a fiú serdülőkorának legfontosabb helyszínei, és itt, részben a filmekből tanul meg mindent a szerelemről, és az élet nagy dolgairól. Aztán egy nap a mozit tűzvész pusztítja el…
A film végén látható, rendkívül megható, az egész filmtörténet előtt tisztelgő csókmaraton a filmvásznon ma is elképesztő, főleg Ennio Morricone zenéjére, minden érzelgőssége ellenére - még akkor is, ha jobban belegondolva ezzel az agg mozigépész tucatnyi eredeti filmkópiát tett tönkre.
