Gyakran azok ellen lázadunk, akiket a legjobban szeretünk, és akik a legjobban szeretnek. Ez volna Greta Gerwig 5 Oscar-díjra jelölt életrajzi filmjének egyszerű tanulsága.
Christine McPherson átlagos tinilány kicsit ápolatlan hajjal és icipicit zsíros bőrrel, aki a kaliforniai Sacramentóban él, csakhogy nem a napfényes város legjobb részén. Szereti is letagadni, ha úgy adódik, hogy „a sínek rossz oldalán” lakik, merthogy nem élnek jómódban. Édesanyja nővérként két műszakban dolgozik, minden centet az élére állít, az ünneplőruhát pedig turkálóban veszik, és a családnak ez a normális, Christine-nek viszont nem. Így aztán Lady Birdnek nevezi magát, és egy szebb jövőről álmodik, amely felé az első lépés egy puccos keleti parti egyetem lenne. Olyan, mint a Yale, csak nem a Yale, mert az azért mégiscsak túl drága.
A színésznőként már régóta elismert Greta Gerwig első önálló rendezéséhez saját fiatalkorából merített ihletet, és ez a Lady Bird minden kockáján érződik is. Ő is Sacramentóban nőtt fel, és egy katolikus leányiskolába járt, nyilván hasonló fiúkkal randizott, az édesanyját pedig történetesen Christine-nek hívják, és ez a személyes érintettség teszi különlegessé ezt a filmet, amiben máskülönben nem túl sok minden történik. Lady Bird gyakran összeveszik az anyjával, aki ugyan jót akar neki, de képtelen ezt szavakba foglalni, a lány pedig igyekszik a menőkhöz csapódni, ám ehhez hazudnia kell és legjobb barátnőjét elárulni, miközben azt is titkolja, hogy drága egyetemekre is beadta a jelentkezését. Mindezt tucatnyi amerikai filmben láthattuk már, beleértve az esetlen pasizási kísérleteket és a kisebb iskolai balhékat, Gerwig bemutatkozó munkája azonban kiemelkedik a saját műfajából. Erre nem csak az Oscar-jelölések szolgálnak tanúbizonyságul, hanem az a tény is, hogy a film egy ideig a legjobb kritikákat/értékelést kapó alkotás lett a Rotten Tomatoes oldalán, ami nem kis dolog.
A kérdés persze az, hogy hogyan lehet egy film sok szempontból teljesen átlagos, mind műfaját, mind történetét tekintve, mégis kiemelkedő? A válasz a rendezőnő és a főszereplő személyében keresendő. Gerwig (Frances Ha, Amerikai álomlány) régóta az amerikai függetlenfilm üdvöskéje, és forgatókönyvíróként már korábban is kipróbálta magát, társrendező is volt, így felkészülten érkezett a munkára, de ami még fontosabb, hihetetlen hitelességgel képes beszélni a legtriviálisabb dolgokról is. Például arról, milyen az anyukáddal együtt ruhát venni, aki aztán nem képes azt mondani, hogy jól áll, amit vettetek, vagy arról, milyen nap, mint nap szép és gazdag házak előtt elsétálni, és elképzelni, milyen lenne bennük lakni. Merthogy egy kicsit mind szeretnénk mások lenni, vagy legalább azt, hogy szeressenek azért, amilyenek vagyunk, és csak ritkán jut eszünkbe az, hogy mások is pont ugyanerre vágynak.
Merthogy Gerwig tulajdonképpen az édesanyjának csinálta a filmet, egyszerre kérve számon rajta a furcsa kommunikációképtelenséget és ismerve el annak minden erőfeszítését és önfeláldozását. Merthogy a legtöbben már tudjuk, mennyibe kerül egy gyereket felnevelni. Gerwig és a filmbeli Lady Bird azonban nem azonos, erre a rendező/forgatókönyvírónő is figyelt, és a szerepet teljesen belakja a 23 évesen néha ugyan kissé idősnek tűnő, mégis végig zseniális Saoirse Ronan. A pályafutását még gyerekkorában kezdő ír színésznőben megvan ugyanaz a kettősség, mint magában a filmben: tök átlagos és gyönyörű is tud lenni, függően attól, milyen kontextusban nézzük. És van benne egy furcsa intenzitás is, amitől képes minden filmet a hátán cipelni, aminek eddig három Oscar-jelölést köszönhet – nehéz őt NEM nézni és NEM szeretni.
A Lady Bird összesen öt Oscar-jelöléssel dicsekedhet, köztük a legjobb film kategóriában, bár nem gondolom, hogy a legesélyesebb a mezőnyben. Díjesélyes Greta Gerwig a rendezésért és a forgatókönyvért is, illetve Saoirse a legjobb női főszereplő, az édesanyját játszó Laurie Metcalf a legjobb női mellékszereplő kategóriában, és egyikük jó eséllyel hazavihet egy díjat, de az sem szégyen, ha ez most nem jön össze. Az pedig külön vicces, de nyilván nem szándékosan, hogy a szintén Oscar-esélyes Timothée Chalamet gyakorlatilag saját szerepe paródiáját játssza el a Szólíts a neveden-ből - egy vonzó, de menthetetlenül sznob pojácát, egy, a tudásával és privilegizált helyzetével folyton kérkedő úrifiút, de ez is jól áll neki.
Értékelés: 8/10
