A Goya gyilkosságok első pillantásra jól bejáratott recept alapján készült, hagyományos és nem túl izgalmas kriminek tűnik, a végére viszont alaposan meg tud lepni egy teljesen kiszámíthatatlan csavarral.
A spanyolok jók krimiben, az kétségtelen, és ezt leginkább a különböző streaming platformokon bizonyítják, elsősorban sorozat formájában. Adja magát persze A nagy pénzrablás, a Túl a vörös kanapén, a nácivadászos Jaguár, az Amit magad mögött hagysz, vagy a horrorelemekkel dúsított 30 ezüst, és még hosszan sorolhatnánk. Ebben csak az a furcsa, hogy a hagyományos mozifilmek valahogy eltűntek a műfajból, vagy legalábbis nagyon erősen háttérbe szorultak, de hírmondónak mégis érkezett egy mű a mozikba, A Goya gyilkosságok (2019).
Ha valakinek kevésbé lenne ismerős a Goya név: teljes nevén Francisco José de Goya y Lucientes (1746-1828) a sok remek klasszikus spanyol festő közül is talán a legkiemelkedőbb volt, legismertebb művei pedig a napóleoni háborúk kegyetlenségét mutatták be, amiben az a keserű irónia, hogy Goya eredetileg lelkesen üdvözölte a felvilágosodás és a spanyol forradalom vívmányait, majd Napóleon hatalomra kerülését. Bár a festő életét sokan vitték vászonra, köztük Carlos Saura és Milos Forman, a veterán rendező, Gerardo Herrero nem történelmi filmet készített, hanem kortárs krimit, ahogy az a felvezetőből is sejthető volt, de Goya is fontos szerepet játszik. Merthogy egy rejtélyes sorozatgyilkos kezdi szedni áldozatait a felső tízezer művészetpártolóinak köreiben. Kézjegye elárulja, hogy Goya legbizarrabb műveinek kompozícióit igyekszik újrakreálni, a középpontban magával az áldozattal, és bár mindig eltűnik a helyszínről egy-egy értékes Goya nyomat, indítékát homály fedi. A veterán nyomozónő, Carmen Cobos (Maribel Verdú) és fiatal, idealista társa, Eva González (Aura Garrido) hamar rájönnek, hogy életük legnehezebb ügyével van dolguk, és egy vérbeli profival állnak szemben, aki a legkisebb nyomot sem hagyja maga után.
Ami rögtön feltűnik, az az, hogy Netflix produkciókhoz képest ez a film – és megannyi más is –szürkének, hétköznapinak hat, ami nyilván nem (csak) képzelőerő és kreativitás, hanem pénz kérdés. Látszik, hogy Herrero jóval kisebb büdzsével dolgozott, mint a streaming produkciók, ezért kénytelen volt abból gazdálkodni, amije van, ami a legelején még kicsit vérszegénynek hat. Az látszik, hogy az alapkoncepció a skandináv recept volt, annak szükséges hozzávalóival: a kiégett nyomozóval, a múltban elrejtett megoldással, a korrupt és romlott hatalmasságokkal, ami nagyjából működik is. A film másik részét A rózsa neve (1986 ) és a Hetedik (1995) által fémjelzett stílusban „készült” sorozatgyilkosság adja ki. Goya 1799-ben egy 80 nyomatból álló, zseniális rézkarc sorozatot alkotott Los Caprichos címmel, amelyben az emberi gyarlóságot, mohóságot és ostobaságot ostorozta, a gyilkosságok pedig ezeket a jól ismert képeket reprodukálják – kicsit furcsa is, milyen soká esik le a két nyomozónőnek a tantusz, hogy miről is van szó.
Felteszem, tudatos döntés az, hogy nem két női Sherlock Holmest látunk, hogy sok mindennek kell történni, sok részletnek kell összeállnia ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni a nyomozás során. Ebben annak is szerepe van – nyilván szintén tudatos döntésként -, hogy ők ketten baromira nem bírják egymást. A negyvenes Cobos iszik, pasizik, indulatkezelési problémái vannak – ami neki nem probléma, mert magasról tesz arra, mi illik és mi nem -, és a huszonéves, családos kollegina, akit odahaza szerető férj és kisbaba vár, ég és föld, tűz és víz, és ez, akárcsak a gyilkosságok bizarr kivitelezése, jó dinamikát ad a történetnek. Ami rá is fér a sztorira, amin akkor lyukak tátongnak, amelyeken akár egész városnéző buszok is a mélybe zuhanhatnának, de nyilván volt egy pont, amikor a rendező is úgy érezte, hogy itt nincs minden rendben, és úgy döntött, hogy akkor lép egy nagyot. És lépett is. Merthogy a krimi műfajának megvan a maga elkerülhetetlen kiszámíthatósága, az, ahogy eljutunk A pontból B pontba, ahogy egyre több információ birtokába kerülünk a főhősökkel együtt, az, ahogy az elkövető személye lassan ismertté válik, vagy az, hogy ennek az útnak nem lehet túl egyszerűnek, túl egyértelműnek lennie.
Az, ahogy A Goya gyilkosságok pontot kap a végére, semmiképpen sem kiszámítható vagy előre megjósolható, ami egy krimi esetében mindig nagyon nagy plusz – és őszintén szólva rá is fért egy kis turbó löket erre a nehézkesen kibontakozó, kicsit szürke, kicsit döcögős krimire.
Értékelés: 6/10
A SZESSÖN legújabb részében kiderül, mennyire van a vérében Lady Szomjasnak a kubai ritmus és a latin lüktetés.
