Szegény tanár úr elveszíti egy fogadáson az iskola pénzét. Mi ilyenkor a teendő? Hát újabb fogadásokat kötni, hátha most bejön, de ezúttal nem a meccs végeredményére, hanem arra, hogy ki fut be a pályára ruha nélkül.
Íme egy kis történelmi kitekintés ehhez a svájci gyöngyszemhez, amely középpontjában az angolul csak streakingnek nevezett jelenség áll, aminek magyar megfelelője nincsen, de nem is baj. A dolog lényege meztelenül befutni brahiból vagy adott esetben tiltakozásként valami ellen egy meccsre vagy más nyilvános eseményre, és minél tovább a pályán maradni, miközben hajkurásznak a biztonsági őrök. Magát a streakinget az amerikai elit egyetemek aranyifjai találták fel még a XIX. század elején, akik jó mókának találták, ha néha egy szál semmiben átrohantak a kampuszon vagy éppen az előadótermen. Az első ezzel kapcsolatos feljegyzett hivatalos intézkedés a polgárháború későbbi legendás tábornoka, Robert E. Lee nevéhez fűződik, aki igazgatóként kénytelen volt kijelölni egy napot külön erre a célra, hogy szabályozott mederbe terelje a jelenséget.
A hetvenes évek szexuális forradalma és az élő sportközvetítések eljövetele aztán elhozta a streakelést a tömegek számára is, és bár sokakat irritál a dolog, a legtöbben jól szórakoznak rajta. A pucéran száguldókat ma már csak élőben lehet megtekinteni, a közvetítéseknél elvből nem mutatják meg őket, hogy ne bátorítsanak másokat is erre, és sok bajnokságban a stadionból való egy életre való kitiltással szankcionálják őket. Mindezt azért fejtegettem ilyen hosszan, mert magát a jelenséget és történetét még ilyen zanzásított formában is izgalmasabbnak tartom, mint ezt a jó szándékú, de sokszor nagyon lagymatag vígjátékot, amelynek hőse egy gimnáziumi tanár egy svájci kisvárosban, és az az álma, hogy múzeumot nyisson hőse, Gottfried Keller író tiszteletére, aki az elhangzott idézetek alapján baromi unalmas pasas lehetett.
Csakhogy az iskola igazgatója az erre a célra félretett pénzt átirányítja egy sportpálya építésére, hősünk pedig elköveti azt az apró hibát, hogy egy fogadáson súlyos adósságba veri magát és az iskolát, amit egy másik fogadással akar törleszteni. Ő és albán fodrásza, aki titokban zugbukméker, sportfogadásokat köt a pályára meztelenül berohanó emberekre – és mivel a rendőrség lekapcsolja az egyetlen igazi streakert, akit ismer, kénytelen ő maga toborozni új „versenyzőket”. És az üzlet beindul, annyira, hogy a rendőrség is felfigyel rájuk, akciócsoportot állítanak fel elfogásukra, amelynek vezetője történetesen hősünk egyik diákjának az anyukája. Lesznek is ebből mindenféle bonyodalmak, ahogy a rendőri munka keveredik az iskolai feladatokkal és a magánélettel.
Peter Luisi (A homokember) rendező biztosra ment a Meztelen befutóval, amiben vannak meztelenül rohangászó emberek, akiket ügyetlen biztonsági őrök hajkurásznak, ami ezért vicces, mert A: pucér seggel futnak, és ez jópofának minősül, B: nem szeretjük a biztonsági őröket, hadd essenek pofára. Aztán van a sokszor megalázott kisember, aki végre talál valamit, amiben jó, és nem csak sok pénze lesz, de sikerélménye és önbecsülése, és, hogy lelőjek egy poént, csaja is. És van bújócska a rendőrök elől, meg egy sor furcsa figura, akik végre boldogok lehetnek, mert ledobhatják a textilt, szóval nincs itt semmi rendkívüli, pár kissé elkoptatott, de korrekt poén, semmi ízléstelenség és semmi merészség, plusz egy meglehetősen középszerű főszereplő Beat Schlatter személyében, és ez tökéletesen el is menne egy szombat kora délutáni vetítésre a Duna televízión!
Értékelés: 5/10
