Cikkünkben a remake-jelenségre keresünk magyarázatot, de az anyagiakon kívül nemigen találtunk.
Ez a cikk eredetileg arról szólt volna, hogy milyen olyan remake-ek készültek, amik jobbak lettek az eredetinél, de rájöttünk, hogy tipikus fehér holló-szituációról van szó, és közben annyira felhúztuk magunkat az elképesztő pénzkidobás láttán, hogy az külön cikkért kiáltott. Arról van szó, hogy csak olyan jó remake van (Ocean's Eleven, Szemtől szembe), aminek eredetije már a feledés homályába merült, és szinte alig találni élő embert, aki egyáltalán látta volna. Ez a tény persze rögtön meg is cáfolja a remake-ek feleslegességét, hiszen nem élet az, amiben nincs Al Pacino jelen Sebhelyesarcúként vagy nem furikáznak Minik a Szent Márk téren, mint az Olasz melóban.
Mégis felmerül a kérdés, hogy az anyagiakon túl mi szól a remake-ek mellett? Különös tekintettel Hollywood azon rettenetes próbálkozásaira, amiben francia klasszikusokat akarnak "felfrissíteni", csak éppen valahogy azt nem tudják, hogyan is fogjanak hozzá. Szinte az összes hollywoodi remake ugyanis katasztrófa, még azok is, amik amúgy jól tejeltek a stúdióknak. (És senki ne higgye azt, hogy ez nem bőven elég a stúdióknak, aligha vágynak művészi magasságokba, ha arra sincs idejük, hogy összeszedjék, mennyi pénzt kerestek bizonyos produkciókon.)
Hogy nézői szemmel miért felesleges szuper sikeres filmeket újra leforgatni, azt különböző példákon fogjuk bemutatni. Ha már szó volt a francia vígjátékokról, kezdjük rögtön a Magas, szőke férfi, felemás cipőben című 1972-es francia vígjátékkal, Pierre Richard főszereplésével. Ebben az esetben a hangsúly a főszereplő nevén van. Mert hiába fajsúlyos színész Tom Hanks a maga nemében, soha a büdös életben nem lesz belőle egy Pierre Richard-szintű komikus, és ez rendben is van így. Na jó, de akkor meg minek? Azt most hagyjuk is, hogy ami vicces volt a hetvenes években az a nyolcvanasban már nem feltétlenül az.
De nem csak a vígjátékokra érvényes ez, nincs szánalmasabb próbálkozás, mint Luc Besson Nikitáját újraforgatni, aminek minden képkockája zseniális, hiába néz rém szenvedélyesen Bridget Fonda. Apropó kockáról-kockára forgatás: azt tudták, hogy Gus Van Sant filmrendező a kilencvenes évek végén azt vette a fejébe, hogy kockáról kockára pontosan ugyanúgy leforgatja Hitchcock klasszikusát, a Pscyhot?
Fogalmunk sincs, ezt milyen megfontolásból tette, a végeredmény kábé nézhetetlen lett, ráadásul senki nem érti hogyan, de két másodperccel hosszabb. Ugyanez érvényes A sakál napjára is, amit pedig Bruce Willisszel forgattak újra, de hiába sokkal nagyobb sztár az akcióhős, ha egyszer a pókerarcú Edward Fox pedig egy vérbeli bérgyilkos. Dicséretükre legyen mondva, legalább vártak 24 évet az újraforgatással, de még így sem sikerült minőségileg überelni az eredetit.
A felsorolást napestig lehetne folytatni, de mi most csak egy-egy filmet említünk meg műfajonként, így az egyik legborzalmasabb filmgyilkosságról is megemlékszünk, méghozzá a Berlin felett az ég bűnrossz romantikus remake-jéről. Itt valami olyasmi lehetett a koncepció, hogy az amerikaiak is megértsék az egyik leghíresebb német filmet, persze csak viccelünk, de az Angyalok városa című rettenetre, a kutyaszemű Nicolas Cage és a mindig cuki Meg Ryan főszereplésével tényleg nincsenek szavak. Már ha egyáltalán tisztában vagyunk vele, hogy ez a katyvasz a híres német előd alapján készült.
Egy szó mint száz, értjük mi, hogy jól jön néha, ha csak úgy dől a pénz egy stúdióba, sőt, az sem feltétlenül nagy baj, ha húsz év után kevébé jó vagy akár remek filmeket is újraforgatnak, de tegyük a szívünkre a kezünket, nem jobb az eredeti Ben Hur, a maga korának megfelelő szintű szupertechnikájával, mint az újraforgatott CGI-kosztümös, hiperdrága változat? Kiváltképp mivel a film végét úgyis mindenki tudja, akkor meg?
