Abban a furcsa helyzetben vagy, hogy egyszerre vagy veterán filmes és elsőfilmes rendező. Ezt hogy élted meg a gyakorlatban?

Nem igazán éreztem ezt az elsőfilmességet, miközben dolgoztunk, pontosan azért, mert nagyon sok tapasztalatra tettem szert az elmúlt években az asszisztensi munkával. Azt éreztem, hogy mivel a stáb nagy részével már dolgoztam együtt korábbi filmekben – részben ezért is lettek kiválasztva -, ők sem kezeltek elsőfilmesként. Közben természetesen nagyon izgultam, és nagyon koncentráltan próbáltam dolgozni. Pontosan azon tapasztalatok miatt, amik megvoltak, nagyon sok olyan csapdahelyzetet láttam előre egy forgatáson, amikkel egy rendezőnek nem tiszte foglalkozni. És ez a kettősség, hogy ez a tapasztalat nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy elsőfilmesként megcsináljam ezt a filmet, és az, hogy a rendezés mellett aktívan közreműködtem az asszisztencia és a gyártási munkálatokban, nagyon sokszor egyfajta belső harccá változott, hogy éppen a rendezői vagy az asszisztensi énem az, amelyik az előtérbe tolakszik. Ez egyszerre volt áldás és átok, mert nagyon sokszor olyan részproblémákkal foglalkoztam, amikkel igazából nem is kellett volna.

Feltételezem, hogy ezt amúgy sem tudtad volna megállni…

Volt bennem egy harc, és hoztam egy nagyon komoly, egzakt döntést, hogy nem fogok ezekbe a részproblémákba belefolyni, aztán nagyon hamar rájöttem, hogy fel kell adnom ezt a harcot önmagam ellen. Megbeszéltük az asszisztenciával, hogy soha ne adjanak walkie-talkie-t a kezembe, mert akkor automatikusan előjönnének azok az ösztönök, amik rendezőasszisztensként bennem vannak egy-egy szituációban. Ezt úgy játszottam ki az első forgatási napon, hogy – bár nem kaptam walkie-talkie-t, hiszen letiltottam őket – amikor a videós nem figyelt egy pillanatra, elvettem a rádióját, és elkezdtem tolni. A végére aztán megtaláltam az egészséges arányt a két feladat között, de ez nem volt egyszerű dolog számomra.

Megnézted a filmet közönséggel?

Először a filmet a Varsói Filmfesztiválon láttam nemzetközi közönséggel, ami azért volt izgalmas, mert ezt a magyar-román kétnyelvűséget nem igazán tudták dekódolni, inkább egy egyszerű krimiként nézték, ahelyett, hogy leszűrték volna a helyi specifikumokat. Azt éreztem ott, hogy az a nagyon vékony humorréteg, ami a dialógusokban vagy egy-egy mozzanatban megvillan, nem olyan szinten jött ki, mint például Krisztik Csaba elmondása szerint a Puskin moziban, a premier előtti vetítésen. Viszont a varsói közönségtalálkozón nagyon hamar kiderült, hogy a gyanú szétterítése a történetben, hogy hány szereplőre tudunk rámutatni lehetséges tettesként, és aztán ez a szám hogyan szűkül a megoldás felé tartva, ez általában működött, és ez egy fontos szempont volt. Ami még egy nagyon erős visszaigazolás volt, hogy Péter karakterével szinte mindenki azonosulni tudott, és ez a kulcsa ennek a filmnek. Azóta viszont nem láttam a filmet, legközelebb a díszbemutatón szeretném megnézni.

Voltak olyan részek, amik a vágóasztalon maradtak?

Mivel nagyon limitált időnk volt a forgatásra, és a forgatókönyv is ki volt centizve, összesen két jelenet esett ki, meg néhány tájleíró kép. Az egyik jelenet egy passzázs volt, ami csak elnyújtott volna egy helyzetet, és volt még egy konfliktus a főhős, Péter és a rendőrkapitány, Dragos között. Ennél több jelenettől nem is tudtunk volna megszabadulni, mert sérült volna a történet koherenciája. A vágás során sokkal inkább a jeleneteken belüli hangsúlyozás volt a szempont, hogy mit meddig mutatunk, milyen a belső ritmusa a jeleneteknek, és azok hogyan fűződnek össze. 

Mennyire jártál utána az emberkereskedelem témájának?

Sokat foglalkoztam valós ügyekkel, főleg Romániával és Erdéllyel kapcsolatos külföldi újságcikkeket olvastam, de egy dologban biztos voltam, hogy pont annyit szeretnék ebből a filmben megmutatni, amennyit Péter szemszögéből láthatunk nyomozati szálon. Nem akartam elvinni a filmet egy nagyon szociografikus irányba. Meg szerettem volna mutatni a problémát és a probléma súlyát, de amikor írtam a könyvet, és például beszélgettem olyan erdélyi alapítványvezetővel, aki rendőröket készít fel ilyen feladatokra, akkor rájöttem, hogy ha elmegyek ebbe az irányba, akkor nagyon más lesz a film fókusza. Nekem az volt a fontos, hogy a főhős, Péter működése hiteles legyen, és pont annyit kutattam, hogy őt fel tudjuk építeni a történetben.

Mennyire nyom le téged magánemberként, ha egy ilyen nehéz témával foglalkozol a filmedben, ha ennyire drámai pillanatokat kell megteremtened?

Nagyon, sőt, ez egy veszélyes játék. Én olyan filmnéző vagyok, aki nagyon szereti az olyan típusú drámaiságot, ami valamiféle katarzishoz vezet. Gondolok például a Hetedik vagy a Fogságban világára, és ezek a filmek akármikor mennek, akármilyen felületen, és véletlenül odakapcsolok, mindig végignézem őket. A Valant az utómunka során körülbelül negyvenszer kellett megnéznem, és már a forgatókönyvírás kezdetétől nagyon mélyen bele kellett mennem ezekbe a karakterekbe. Több mint két éven keresztül ezzel foglalkoztam. Ez bizony nagyon erős hatással van a pszichémre. Azért is próbálom minél kevesebbszer megnézni azóta, amióta januárban elkészült, mert mindig van egy pont a filmben, amit nem tudok objektíven nézni, hanem nézőként elsodor, és az, ahogy bedarál, nem annyira egészséges ilyen hosszú idő után.

Említetted a film humorát. Ez arra is szolgált, hogy te kicsit fel tudj lélegezni?

Pontosan. Ha egy olyan filmet néz az ember, amiben folyamatosan összeszorított szájjal beszélnek az emberek, megállás nélkül feszültség van, és a zabszem végig ott van mindenkinek a fenekében, hogy mennyire izgul, az egy idő után kiég. Nagyon kevés olyan film van, ami folyamatosan ugyanabban az érzelemvilágban tudja tartani önmagát. Nem csak a drámai amplitúdó nagyobb - hogyha a humor megjelenik, akkor nagyobbat üt a dráma és a feszültség -, hanem önmagukban a karakterek is életszerűbbek. Akármennyi szenvedés, fájdalom és izgalom van egy történetben, a humornak valamilyen formája mindig ott lebeg, hiszen bizonyos értelemben hús-vér, érző emberekről van benne szó.

Krisztik Csaba azt mondta valahol, hogy iszonyú megerőltető volt az éjszakai forgatás. Ezt te is így találtad?

Próbáltam kondicionálni magam, mert tudom, hogy mit jelent egy ilyen hosszú forgatás, de a környezetből, a hőmérsékletből, az időjárásból, a körülményekből eredő nehézségek egy olyan összességet adtak ki, amire nem tudtam felkészülni. Akármennyire is próbáltam mentálisan és fizikailag felkészülni, már a forgatás legelején tudtam, hogy ez azért fog elvérezni, mert nagyon be vagyunk szorítva időben. Tudtam, hogy nem csak az éjszakai forgatások és a hideg, hanem a rengeteg túlóra mind megerőltetőek lesznek, és igazam lett. Az mindent elmond, hogy a film stábbuliját a Bajcsy-Zsilinszky kórház mellkasi CT-jén töltöttem. Engem nagyon durván bedarált fizikailag a rengeteg alváshiány, a folyamatos koncentráció, és az, hogy van egy bizonyos pillanat, amikor már nem tudsz kikapcsolni, és csak ezen kattogsz, hogy minden működjön a megfelelő módon. Akármilyen eddigi munkámat nézem, ez volt a legkeményebb feladat.

Mi lesz a következő munkád? 

Van egy saját filmtervem, és amellett most éppen társíróként dolgozom egy barátom egész estés animációs filmjén, amit a Filmalappal fejlesztünk. Ez egy izgalmas filmterv, ami egyben egy jó lehetőség is kicsit kilépni ebből a krimi őrületéből. Viszont a Valan forgatása közben folyamatosan zrikáltam a stábtagokat, hogy ez vagy az a helyszín jó lenne másra is, és elkezdett bennem vibrálni egy új történet. Mire leforgattuk a Valant, addigra egy új krimi konstrukciója állt össze a fejemben. Ez nagyon vékony szálakon kapcsolódna a Valanhoz, szintén egy erdélyi krimi, de már egy nagyvárosban játszódna. Egy megtörtént eset alapján kezdtem el írni, viszont ezt a valós történetet egy fiktív irányba viszem el.

Fotó: Kaszás Tamás