A PORT.hu Pótvizsga rovata egyszerre gyónás és törlesztés: olyan filmeket szedünk elő, amiket lehetetlen nem látni, nekünk valahogy mégis kimaradt. Ilyen számomra András Ferenc 1982-es rendezése, a Dögkeselyű, amit több tíz éve készülök megnézni, de valahogy mindig kihullott a homloktérből. Erre most újra vetítik a mozik, és hát ennél biztosabb égi jelre nincs is szükség.

Vagányul indul a film: kemény, igazi 80-as évekbeli, feszült thriller-muzsika szól (Kovács György szerzeménye) a főcím alatt, miközben Budapest baljós légifelvételeit látjuk. Egyértelmű az üzenet: ez egy bűnös város. Itt dolgozik taxisofőrként Simon József (Cserhalmi György), aki kicsit ugyan még szipog, épp jön ki a náthából, de már a volán mögött ül, és

nagy gonddal számlálja a brifkójában a bevételt.

A temetőnél felvesz két idős hölgyet, akik egyszer csak kiverik a balhét, hogy miért csalinkázik, miért nem fordul rögtön balra a Körúton (a faramuci forgalmi helyzetet minden autós ismeri, tényleg nem lehet átvágni akárhol a villamossíneken), majd felháborodva megállítják a taxit, fizetnek és kiszállnak a célállomás előtt. Simon leszarná az egészet, de későn veszi észre, hogy

üres a brifkó, a két öregasszony kilopta belőle az összes pénzét:

a sajátját és a bevételt is, amivel el kell számolnia taxitársaságnál. Nem kis összegről van szó: 10 ezer forint a hiány, ebből három az övé, hét a munkáltatóé (ne feledjük, 1982-ben járunk). Simon pokoljárása ezzel veszi kezdetét, pedig mint kiderül, korábban se volt valami fényes az élete. Az utolsó csepp a mélybe taszítja a kisembert, mintha az Összeomlást látnánk.

Simon József karaktere örökérvényű figura: 

diplomás mérnök, aki a válás után taxisofőrnek állt, mert így háromszor annyit keres.

De mivel minden pénze oda, elindul a lejtőn, alvilági figurákkal, könnyűvérű nőkkel közösködik, miközben egyetlen dolog érdekli: hogy kiderüljön az igazság, mivel a rendőrség és a munkahelye is semmibe veszi a tényt, hogy kifosztották. Mindent alárendel a bosszúnak, és a nyomára is akad a két idős nőnek, ám addigra simán autótolvaj, emberrabló és állatkínzó lesz. 

Hogy működik-e mindez 40 év múlva is, az nem kérdés.

A miliő és a hangulat korántsem avítt, inkább nosztalgikus,

a sztori tele van meglepő csavarokkal (még akkor is, ha a vége szinte teljesen kiszámítható), és még kifejezetten izgalmas akciójelenetekre is futja (az, ahogy Simon a belváros különböző pontjairól telefonál, és a jard csak lohol a nyomában, még most is kellőképp feszült és pimasz). Persze, most már megmosolyogjuk, hogy vajon miért nem tűnt fel senkinek, hogy egy egész jeleneten át tükröződik a kamera a kocsi ablaküvegén, vagy, hogy mennyire látszik egyes párbeszédeknél az utószinkron, de a Dögkeselyű még mindig működik. Legalábbis a közepe, amikor felgyorsulnak az események, és Simon kézbe veszi az ügyét. A film eleje és vége azonban – pláne ehhez képest – ledob, belassul, sőt, kissé ritmustalan is.

Ami a Dögkeselyűben kirívóan nem működik 2022-ben, az valószínűleg 1982-ben sem működött. A fordulatos sztori remekül meg van írva (Munkácsi Miklós regényét a rendező adaptálta filmre), a rendezés is lehengerlő, azonban a karakterek cseppet sem lettek kidolgozva. Bár azt meg kell hagyni, hogy olykor kiváló párbeszédeket kapnak:

Na, ezt bármelyik korabeli, amerikai akciófilm megirigyelné. Azt viszont kevésbé, hogy a szövegen kívül szinte teljesen üresek a karakterek. Pár külső jellegzetességgel próbálják ezt palástolni, de még így is érződik, hogy Cserhalmi mennyit erőlködik, hogy felépítse Simont (pedig neki még napszecsó, pufimellény és piros Lada is jutott). Ehhez mondjuk megvan a rezzenéstelen arca, az egyenletes, érzelemmentes hangszíne, ami kiválóan párosul a pikírt megjegyzéseivel. A mellékszereplők azonban még ennyire se jártak jól.

De a Dögkeselyű legnagyobb problémája, hogy könnyen belecsúszunk abba az olvasatba, hogy Simon a feddhetetlen magányos farkas, mert annak szeretnénk látni. Így könnyebb azonosulni vele, és elfogadni azt, amit tesz. Pedig bárhonnan nézzük,

egy dörzsölt, simlis alakról van szó,

aki nem véletlenül keveredett bele olyan könnyen a kétes üzletekbe és a komolyabb bűncselekménybe. Már a film elején is látszik mekkora ganef: két fuvart visz a taxival, és mindkettő 42 forint, tehát valószínűleg nem ment a taxióra, ráadásul az öregasszonyok pénzét zsebre teszi, ami nemcsak azért fontos, mert ezek szerint ezt az utat saját kontóra csinálta, hanem, mivel nem a brifkóba kerül a pénz, nem veszi észre rögtön, hogy kirabolták. Szóval itt tökéletesen megfelel a címbeli sztereotípiának: a taxisok dögkeselyűk. De az sem igaz, hogy magányos lenne, mivel a kapcsolatait bevetve jut nyomára a tolvajoknak, az ikonikus piros Ladát meg a ledér Ági (Udvaros Dorottya) segítségével lovasítja meg. Ráadásul a taxis kollégái sem hagyják magára, hiszen megkérdezik, hogy mekkora a baj, összedobják-e neki a hiányzó pénzt. Csak épp Simon nem kér a segítségükből.

Szóval, nem is olyan kilátástalan a főszereplő helyzete, mint azt elsőre gondolnánk, és

talán nem is az igazságérzet hajtja, hanem a tolvajbecsület:

egymástól nem lopunk. Nehéz is együttérezni Simonnal, mert bár gondoskodó próbál lenni volt feleségével és kisfiával, azonban az elrabolt kis tacskóval nem igazán foglalkozik: egyszer sem látjuk, hogy enni vagy inni adna neki, ellenben gond nélkül eltöri a gerincét.

Valljuk be, nem egy szimpatikus ember ez a Simon, ha a lelke mélyére nézünk.

A náthája meg egy csapásra elmúlik, amikor kirabolják – lehet, csak együttérzést akart kicsikarni az utasokból, hogy ő még betegen is dolgozik, vagy az orrfújással elterelni a figyelmet az álló taxióráról?

Mindent összevetve azért a Dögkeselyű negyven év távlatából is kultfilm, kifejezetten erős pillanatokkal, ikonikus motívumokkal, és jól komponált autós üldözésekkel. Nem is az idő szállt el felette, hanem feltünőbbek lettek a hibái.